Mondd, miért gyújtod ránk a világot,
Te gonosz, hazug, pártos gyűlölet?
Mondd, miért nézed, közönyös arccal,
Amint testvér vadul testvért ölet?

Mondd, honnan e hatalmas utálat,
Mi elpusztít minden jót és szépet?
Mondd, milyenné válik így a jövőnk,
Ha ily szennyessé vált már az élet?

Mondd, ki állítja meg e rothadást,
Mely az értelmet így lepusztítja?
Mondd, ki hozza el végre a tudást,
Az őrület sebeit gyógyítva?

Mondd ki, hogy bűnös, aki testvért öl,
S félrelöki Őt saját testétől.
Mondd, hogy érdemes hinni a jóban,
Tisztán szeretni hittel, s valóban.

Mondd ki, Uram, hogy bűnös, aki szít,
Ki testvérére vad kutyát uszít.
Mondjuk ki mind, hogy: Örökre vége!
Ma van a gyűlölet temetése!

Budapest, 2013. január 22.

Feletted csak almafák ága,
ezen a földön jöttél világra,
e földön láttad meg a napot
itt élted meg a múló holnapot.
Hitted, hogy jó helyre születtél,
mert szerettek, és te is szerettél.
S nőttek ágaid mint az évek,
elmondhattad: Én sohasem kérek.

Ám növekvéssel jár a törvény,
hogy a nagyokat vonzza az örvény.
És vad felhők markába zárva,
fölötted az ég, már lárva-sárga,
S fád ágait cibálja vihar,
setét gyűlölet már napot takar.
Harag, árulás, csalfa hangok,
ágaid törik a gaz bitangok.

Recsegve hajlik fádnak törzse
s világ démonai fogtak össze,
hogy széjjeltépjék cafatokra
gyümölcsét, mi magvaid hordozza.
S tűröd fájdalmad a magokért,
az eljövőkért, a holnapokért.
A vihar úgyis belefárad,
meg fogod védni egyetlen fádat.

Számtalan vihart túléltél már,
erőt adott hited, s az lett a vár.
Falai fáid körbe vették,
zsenge gyümölcseit dédelgették...
És nőttek a fák cseperedtek,
küzdelmed magvai megeredtek.
S az idő szállt, feledve sorsod,
fáid gyümölcsét, testedben hordod.

Fölötted almafáid ága,
ezen a földön jöttél világra,
e földön láttad meg a napot
itt éled meg az elmúlt tegnapot.
S nőttek almáid, mint az évek,
elmondhatod:Többé már nem félek!
Vigyáztál hazádra, mint fádra,
s emelt fővel vársz az elmúlásra.

( Pest-Buda 2013. július 22.)

Most, hogy az utcára vetetten élek,
abban bízok, Ki mégsem szolgalélek.
Én is ember lennék, s nem holmi hályog,
mondjátok hát meg: Nektek miért fájok?
Üvöltenék vadul, de félrelöknek,
tűrnöm kell némán, mint az ökörnek.
De pofámat tán befognom sem kéne,
ha végre valaki Embernek nézne!

Akkor nem lenne gerincem görbe,
hajlongás nélkül nézhetnék tükörbe,
de mert csak egy nyomorult senki vagyok;
emberi szó helyett újabb pofont kapok.
Ráadásul, ha maradékot lopok: elítélnek,
nyomortól, mint betegségtől, emígyen félnek.
Talán egyszer majd a föld alá is vágnak,
és olcsó fejfájukkal betörik pofámat.

Addig is nekik hurrázva tapsolnom kell`ne,
mintha agyam helyén dohos szalma lenne.
Tisztelnem kéne a pénz mocskos hatalmát,
ha elém dob néha egy nyáltól rohadt almát?
Ők zsebből zsebbe osztják teremtőjük "hitét",
nem létezik égi hatalom, mely nyakukra lép.
Hogy én is emberből lennék? Ugyan ki látja?
Már se fog, se igaz-hang* nincs a pofámba!

Nádak rejtekén,
vizicsibék motosznak.
Esthajnalcsillag.
*
Nád susog csendben,
halraj rezdül alatta.
Szél még nem ébred.
*
Vadkacsák sora,
vízgyűrűk szőnek titkot.
Víz suttog mesét.
*
Hattyúlebegés,
mint fehér álom volna.
Csendben száll tovább.
*
Csér a magasban,
figyeli a parti zajt.
Kavics csobbanás.
*
Tavaszi szellő,
Nádasban csicsergés zeng.
Víz zöldbe simul.
*
Hirtelen szél kél,
a vitorlák dagadnak.
Táncoló hajók.
*
Sirály vijjogva,
ível a tó felett át.
Szél fodroz csendet.
*
Tajtékos hullám,
korbácsolja a partot.
Balcsi szíve zeng.
*
Szél elcsitul már,
csak a hullám emlékszik.
Parton csend honol.
*
Tükröt tart a tó,
naplemente színe úsz.
Szél se rezzen már.
*
Nap lebukik túl,
víz kisimul, csend pihen.
Csillag ül parton.

Siófok, 2025. április 23. Gránicz Éva-
Írtam: Eredeti Basó féle haiku csokorban

Derekas nap a mai nap.
Január dereka és a tél dereka.
Mától minden eltelt nappal,
közelebb kerül az áhított tavasz.

Még itt a tél javában.
Hó is esett, megfagyott minden, kihűlt a táj.
Tiszta, jeges szél fúj,
próbálgatja még a tél a fogát.

Körülöttem szürke csend,
egybeolvadt a fent és a lent.
Nem hallatszik és nem látszik semmisem.
A végtelenben szabadon lebegek.

Ez a hely nagyon kedves nekem.
A pamutszerű gyerekkori álmokban,
itt mindig boldog vagyok és
csodaszép, ragyogó nyár van.

Most fagyos, kihalt a vidék,
de így is megkapó.
Hőn szeretett Balatonom nem látható.
De tudom, hogy itt hever a lábaim előtt,
s ha a napfény befűzi arany fonalát, felszáll a köd.

Látható lesz a vékony jégtükör,
a smaragd fényű nyugalom tükre.
Hol békére lelsz és megpihen a lélek.
Ez a természet nyugodt suttogása,
meghallod, ha szíved tárva.

Siófok, 2025. január 15. -Gránicz Éva-