Osztják az észt itt lenn, hűvös halomba,
Agyam görcsbe rándul vadul sikoltva,
S magyarázzák, mitől fénylik a setét,
Bennem meg, két majom játssza az eszét.

Az egyik mondja: okosodj vén marha,
Lukas zsebedtől kinek hízik marka?
S ha ki is lóg feneked a gatyádból,
Legalább szellőzik a sok tanácstól.

S így szól a másik majom: ne hallgass rá!
Mindezzel, csupán őt tennéd gazdaggá.
Aztán csak, imádhatnád éjjel s nappal,
Üres hasad tömné, sok hamis tannal.

És osztják az észt itt, hűvös halomba,
Gyomrom görcsbe rándul tőlük: naponta.
S magyarázzák, milyen fényes a setét,
Bennem, e két majom játssza az eszét.

Hogy hol a harmadik? Jobb, ha nem kérded.
Előttem tükör, s a képembe réved!

Budatétény 2020. október 11.

A bagolyról elterjesztették a népek,
Hogy bölcs, igaz madara az erdei létnek.
Végül elkapta Őt is a hatalmi örvény,
És attól kezdve, szava lett a törvény.

Bár változhatott volna inkább köddé,
Mert szemernyi nyugta sem volt többé.
Nappal, sok ostoba kérdéssel nyaggatták,
Állandóan felverték, aludni sem hagyták.

Ennyi sok tudásért sohasem járt étek.
És-hogy éhen ne haljon,
Éjjel kellett vadászni szegénynek.

Budatétény 2025

Volt egyszer egy hitem az Emberben,
de felnőtt koromra itt hagyott cserben.
Becsaptak a tündérek, fájdalmat hagytak,
hófehér könnyeim az arcomra fagytak.
Ráébredtem: a gyermekkornak vége,
s meghalt a mesék varázsos szépsége.

Volt egyszer egy magányos ifjúságom,
barátok, sok-sok gyerek volt az álmom. Okultam,
nőttem, mint avar alatt a gomba,
csendesen bebújva saját magányomba.
Így teltek s múltak a jeltelen évek,
voltak szürkék, rövidek, s olykor szépek...

Volt egyszer egy Első, nagy szerelmem.
Lebegtem s lubickoltam önfeledten.
Nem láttam, hogy gyűlnek a fellegek.
Csakis én tehettem róla: meglehet.
Fájdalommá vált szerelmemnek fészke,
szakítás, magány, önvád lett a vége...

Volt egyszer egy boldog házasságom,
egy gyermekem - a többit már nem várom -
Felnőtté vált s immár saját életét éli,
szülei aggódását, köszöni, nem kéri.
Jó gyerek lett, támaszunk a korban,
megöregedtünk, s szívünk alig dobban.

Volt egyszer sok-sok múló évem,
a holnapot talán még békén megélem.
Ráébredtem: felnőttkoromnak vége,
rég elkopott mesém varázsos szépsége.
Talán szép volt, talán kerek, mint a hold:
Egyszer volt...

Pest - Buda, 2014. október 24-25.

Fájdalmas dolog apró kavicsnak lenni,
Megtiporva, hasztalan a porba veszni.
Mert mindenki látatlanul tapos rajta,
Mulandó léte, homokká váló hajsza.

Ám Ki hasztalan kaviccsá vált csak mára,
Büszke szikla, hegyorom volt hajdanában.
Föld katlanából szakadt ki kemény teste,
S lávája fényétől reszketett az este.

Félve csodálták őt sokszor, és oly sokan,
Hegycsúcsként égre törve, csak állt dacosan.
Állt szilárdan, akár egy isteni bástya,
Évezredek vad viharait kiállva.

És lám, mégis... Horzsolódva egyre-másra,
Hiába jött oly keménynek a világra.
Lett Ő is, mint friss kenyérből száraz morzsa,
Hisz elkopni, s tűrni: ez volt csak a sorsa.

1. LEJTŐN

Percként illannak semmivé az évek,
a csúcsról csalódottan térünk vissza,
elfáradt útjától a büszke lélek,
a távolság tetteinket beissza.

Most támaszt keres, mibe kapaszkodva
lejtején többé nem féli a járást,
visszhangot, kinek bátran panaszkodna:
vár egy távoli, rég elhalt kiáltást.

Mert elérte célját, és rájött végre,
hogy fenn a csúcson nem létezik semmi,
csak szél s a magány jár fel énekelni.

A dicsőség hasztalan az éhségre,
ha a fáradt testben emlék maradunk:
nem vetünk többé, és nem is aratunk.

2. ALANT

Nem vetünk többé, és nem is aratunk,
mások hasznára nem húzzuk az igát,
ha muszáj, éhen vagy szomjan is halunk,
nem gágogunk hiába, mint a libák.

Mert létezik még némi méltóságunk,
soha többé nem állunk be a sorba,
ha a sárba tiporják bármely társunk,
többé nem fojtjuk haragunk a porba.

Mert nem vagyunk alább senki fiánál,
habár vad hegyek alatt éljük létünk,
talmi magasságtól sohasem féltünk.

Szívósabbak vagyunk a kősziklánál.
S ne higgye senki, hogy vérünkön élhet,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek.

3. HIT ÉS REMÉNY

Szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
hitünk mégis erős maradt s tettre kész,
mert a gyávák csak szánalomból élnek,
hitük a küzdelemhez roppant kevés.

De nem lehet mindenki csakis bátor,
a mára elesett sem gyáva lélek,
egykor nagy ember volt, talán orátor,
ki reményt adott az elhagyott népnek.

Mert hittel kell élnünk, egymásba bízván,
és bíznunk kell az igazi reményben,
s küzdeni érte szilárdan, keményen.

Hisz a hegyek fölött él valaki tán,
ki meg tudja mondani, miért vagyunk,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.

4. A VÉGTELEN

Megszületünk, szenvedünk és meghalunk,
értelmet ne keressen ebben senki.
Szél fújja felettünk legvégső dalunk,
s így fognak minket végképp elfeledni.

Esendő embernek születni vétek,
törpe a végtelen hatalma alatt,
kitéve múló idő szeszélyének,
mely könyörtelenül előre halad.

Ámde porszemként is kiszolgáltatva,
hisszük, hogy érettünk jött létre minden,
csak tévedés, hogy nem Mi lettünk Isten.

S feledve bűneink, egymást áltatva
hisszük, hogy feljuthatunk a mennybe, hol
önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe.

5. KÉPZELT VILÁG

Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert a valóság sosem szül szép álmot,
sikolt vajúdása, és vérző szennybe
borítja rózsaszín, képzelt világod.

Majd hazudsz magadnak, hogy így akartad.
Holott tudod, mindez csak csalfa álom,
a valóságot gyáván megtagadtad,
s képzeleted gyilkos hálója átfont.

S bár rémülten tépnéd már cafatokra,
ámde szorítása csak erősebb lesz,
lehúz a föld alá, a gyökerekhez.

Hiába kelsz álmaiddal birokra.
Levegőt markol karod, s tehetetlen,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.

6. CUDAR VILÁG

Mert magunkat legyűrni lehetetlen,
nosza, leckéztessünk meg hát másokat!
Keressünk valakit, ki tehetetlen,
aki nem üt vissza, s remek áldozat.

Hogy ez netán gyáva aljasság lenne?
Ugyan már, a háborúk ezért vannak,
nélkülük minden gazdag tönkremenne,
s munka nélkül a pórok is éhen halnak.

Harcolnunk kell mások ellen magadért!
Hogy kölykökre lőnek? S apák meghalnak?
Ugyan, kérem, ez mind csak ócska maszlag.

Kellenek a hősök, s kell a példakép,
kétkedés nélkül kiállni mellette,
gyávaságunk néhanap elfeledve.

7. MAGASRA TÖRVE

Gyávaságunk néhanap elfeledve,
uralkodóként nézünk fel a napra,
nagyságunk hitébe legyökerezve,
fejünket nagy büszkén magasra tartva.

A hajdani tudást kivágjuk tőből.
Ikarosz példáján mit sem okulva,
újra szárnyakat fabrikálunk gőgből,
mely úgy burjánzik vadon, mint a dudva.

Önhittségünk immáron határtalan.
A Nap és idő ellen megyünk harcba,
Daidalosz intését nem fogadva.

Tudást erővel elérni hasztalan:
hiába lesz az Ember verhetetlen,
a test, az idő ellen tehetetlen.

8. A TEJÚT SÖTÉTJE

A test, az idő ellen tehetetlen,
és évmilliárdok suhannak tova,
az ember itt pusztán árnyék, véletlen:
Ő hiszi, hogy létező. - Az ostoba! -

Pedig csupán egy rossz álom a léte,
mérge a végtelenbe kódolt végnek,
Ő a világmindenség tévedése,
ki szégyene a teremtett egésznek.

A nagy mindenség gyilkosává nőhet,
ki teret s időt hajlítani képes,
kinek szelleme pusztítástól véres.

Tejút sötétje nevelte e szörnyet,
a végtelen is mindhiába tágul,
az örök kör most önmagába zárul.

9. AZ IDŐ

Az örök kör most önmagába zárul,
a földdel válik eggyé a kéklő ég,
s a világ teremtője elé járul,
ki előtt főt hajt az örök mindenség.

S kezdetét veszi az Idő uralma,
minden létező és múlandó fölött:
egyetlen, kinek korlátlan hatalma,
a határtalanná váló tér fölött.

Benne rejlik a teremtő ereje,
mi a mérhetetlenen is áthalad,
s jelenben múlva, jövőjében kutat.

Ő maga a teremtő őrző szeme,
s tudja, múlónak mit tartogat a vég:
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég.

10. AZ ELTÉVEDETTEK

A fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
mormolják, kik ma sem hisznek semmiben,
s szemükben örökre kifakult az ég,
nem látják, a napnak fénye mit üzen.

Így, vakon tapogatva, kúszva, mászva,
fáradtan rogynak le a puszta földre,
küzdelem nélkül - a messiást várva -,
cél nélkül bolyonganak körbe-körbe.

Mindhiába a hamis s üres lélek,
mert rövid tartama értelmét veszti,
s okát születésekor elfelejti.

Hasztalan cél és hit nélkül az élet,
min nem segít az emberi önhittség;
minden kezdetben már ott munkál a vég.

11. A KÜZDŐK VÉGZETE

Minden kezdetben már ott munkál a vég,
és ki győztesként hegycsúcsokra vágyik,
jól tudja, hogy a vesztesnek nincs mentség:
sírhantján is csak a közöny virágzik

Mert küzdelemre születtünk e földön,
megküzdeni a létért és egymásért,
viaskodni a hitünkért örökkön,
megharcolni a földért és hazáért.

Hősökké avathat minket az idő,
kölcsönbe adja dicsőségét cseppet,
s hátat fordítva máris elfelejtett.

Mindhiába akarat, hit és erő,
nem segít a szigor avagy diktátum,
a csalfa idő mindenkit elárul.

12. A MÚLT EMLÉKEI

A csalfa idő mindenkit elárul,
nincs tekintettel semmilyen élőre,
vesztes és a hős egyaránt elárvul,
kegyelmet senki nem is várhat tőle.

Küzdelmed a léttel lassan véget ér,
és jutalmad a megtett út lett maga.
Távolság ködébe veszett sok veszély,
s szeretteid várnak már odahaza.

És mesélsz nékik majd kalandjaidról,
az utódok pedig mind körbeülnek,
s csillogó szemekkel csak rajtad csüggnek.

Történeted leírják majdan egykor,
s az Idő könyvtár mélyére süllyeszti:
s lapjaira írott szó, színét veszti.

13. FELEMELT FEJJEL

S lapjaira írott szó színét veszti
egy réges-régen elfeledett könyvnek,
a világ is tán végleg elfelejti,
s nyoma sincs a valaha volti hősnek.

Ugyan ki állít majd méltó emléket
az Embernek, ki hitéért küzdve élt,
kardot fogva tüzelte az elméket,
szabad hazáért, családért, emberért.

Akad-e manapság dalnok, ki bátor,
kinek éled tollán a hősköltemény,
s szót emel az elfeledett lélekért,

Ki áttör az idő alkotta gáton,
ahol a Közönyt senki nem érdekli:
a költőt múzsája is elfelejti.

14. A CSÚCS MAGASÁN

A költőt múzsája is elfelejti,
lelkében dalok immár nem születnek,
remegő kezéből tollát kiejti,
s kihunynak szemében a dicső fények.

S az egykoron megmászott hegynek csúcsa
ma is ifjú hódítók minden vágya,
meredélyén új akarat kel útra,
kit nem kísért még félelemnek árnya.

Minden méterrel nehezedik lépte,
a csúcs nem adja egykönnyen meg magát,
de könyörtelen szedi áldozatát.

Végül élete céljához felérve,
hol csúcsáról visszanéz minden lélek:
Percként illannak semmivé az évek.

15. AZ UTOLSÓ SZÓ
/ mesterszonett /

Percként illannak semmivé az évek,
nem vetünk többé, és nem is aratunk,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.

Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
a test az idő ellen, tehetetlen.

Az örök kör most önmagába zárul,
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
minden kezdetben már ott munkál a vég.

A csalfa idő mindenkit elárul,
s lapjaira írott szó színét veszti,
a költőt múzsája is elfelejti.

Pest - Buda, 2013., Köszönet Péter Éva Erika (Pera76) lektorálásáért!