Nem oh! csak nem hat az égig r>Beteg szívem nyögése! r>Bús fejemen lesz mindvégig r>Sorsom kemény végzése. r>r>Látom, hasztalan epedek, r>Mint egy bús filemile; r>Tied, lelkem, nem lehetek, r>Lelkemnek édes fele! r>r>Látom, csak azért forrtanak r>Öszve árva szíveink, r>Hogy holtig sirdogáljanak r>Záporozó szemeink. r>r>Tépd el édes bilincsemet, r>Hadd repülhessek tőled! r>Vagy ölj meg, hogy hív lelkemet r>Nyöghessem ki körüled. r>r>Nyujtsd ki angyal-karjaidat, r>Végy még egyszer öledbe. r>Vedd bucsuzó csókjaimat, r>Zárj örökre szivedbe. r>r>De bár tőled elszakadok, r>S mint ez árva nefelejcs, r>Érted, lelkem, elhervadok, r>Oh, szivedből ki ne ejts! r>r>Hiszen, majd mikor porunkból r>Phönixként felkelendünk, r>Tiéd leszek, ha sírunkból r>Új életre menendünk. r>r>Szánja Vénusz szíveinket, r>S majd fényes édenében r>Öszveviszi lelkeinket r>Hív gerlicék képében. r>r>[1799-1802 között]
Itt a bucsúperc: válok. - Nem szabad! r>Leomlok, a világ kereng velem! r>E szenvedés, e szörnyü kín alatt r>Hogy nem repedsz meg, égő kebelem? r>r>Nem, én nem hordom többé terhemet, r>Habár egy élet rajta függene, r>Válj lángszavakká, titkos érezet, r>Te szívem pokla, szívem édene. r>r>S ha szólanék is, mit remélhetek? r>A sors irántam oly vad, oly kemény; r>Oh kárhozat, oh gyilkos képzetek! r>Nem gyúl érettem viszonérzemény. r>r>Én távozom, s örökre távozom r>Gyötrő titkommal tőled, oh leány! r>Vezessen a sors boldog útakon, r>Öröm-tavasznak tündér-korszakán. r>r>Legyen pályád mosolygó rózsakert, r>És minden óra benne rózsaszál, r>S ne tudd, ne tudd, leányka, e levert r>Sziv-éjjelen, hogy csillagom valál!
Minden órám csüggesztő magányom r>Néma csendén búnak szentelem, r>Rajtad elmém, ah, törődve hányom r>S könyim árját issza kebelem. r>Merre, merre tüntök hű szerelmek, r>Melyek láncolátok szívemet? r>Ha fogjátok forró szenvedelmek r>Elborítni lángként éltemet? r>r>Most is karján fényes Ideálnak r>Még magasan rengnek álmaim, r>Ah, de tündérvárán nem találnak r>Méltó tárgyat többé lángjaim. r>Fanni, Fanni, mint zefír utánad r>Sóhajtásim szállnak úntalan, r>Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat! r>Szív, mért ingerlődöl hasztalan? r>r>Zengtem égi dalt: mint alkonyában r>Philoméla kertem bokrain, r>S mind hiában folytak, mind hiában r>Bájos hangok lantom húrjain. r>Csillagokra fel remegve sírtam, r>S fényektől nem jött vígasztalás; r>Berkén Echót fájdalomra bírtam, r>S jajgatásnak szólt csak jajgatás. r>r>Isten hozzád eltűnt rózsapálya, r>Isten hozzád elsírt nyúgalom! r>Képed lelkem többé nem találja, r>Dúló vészként zúg a fájdalom. r>S bár a kor, borítva fátyolával, r>Tőle messzebb messzebb elvezet, r>Rám világít lobbanó fáklyával, r>S visszavonz a bús Emlékezet. r>r>S ah reményem mindegyik virága r>Újra fonnyad szellemkebelén, r>Újra sűlyed a szív boldogsága, r>S régi sebben újra vérzem én! r>S míg a gyötrelemnek visszérzése r>Százszorozva tépi lelkemet: r>Képzetemnek vészhozó lengése r>Gyújt és kínos álmokkal temet. r>r>Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak r>Éjjelében bús Emlékezet! r>Álmaid ha lassan alkonyodnak, r>Nyúgalom tán nyújt még hű kezet. r>Nyájas arcod visszasúgárzása r>Enyhe fény a boldog napjain; r>Nékem, ah, csak Léthe áradása r>Hoz segédet kínom lángjain!
Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted, r>Oh, de megátkoznád csalfa hűtlenséged! r>Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája: r>Letűnt boldogságom sötét fejfájára. r>r>Óh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek, r>Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet, r>Lihegő ajkaim nem átkot szórnának r>Csak örökre Téged, Téged csókolnának. r>r>Óh, ha tudtad volna, mennyi dicsőt, szépet r>Dalolnék Terólad, dalolnék Tenéked, r>Nem törted vón` össze sóvárgó, bús lantom: r>Elmerengnél sokszor annyi édes hangon! r>r>Óh, ha Te éreznéd azt a sötét átkot, r>Mely elrabolt tőlem egy tündérvilágot: r>Megtörne a szíved, megtörne a lelked, r>El nem bírnád soha azt a nagy keservet! r>r>Vándorlok kifosztva mindenből, mi drága, r>Fenyeget egy élet sivár éjszakája... r>Gyenge rózsatőről hova lett a rózsa?... r>- Verje meg az Isten, ki letépte róla!
Törjön százegyszer százszor-tört varázs: r>Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, r>Ha hitted, hogy még mindig tartalak r>S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. r>Százszor sujtottan dobom, ím, feléd r>Feledésemnek gazdag úr-palástját. r>Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, r>Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, r>Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, r>Alázásodért, nem tudom, miért, r>Szóval már téged, csak téged sajnállak.