Idő 
Értékelés 
Értékelés Ahol, egykor a kettőnk találkája volt a hátsó kertben,
r>Ott bizony, szépen kinyílt emlékként Kegyed krizantém bokra…
r>Az én, Kegyed iránti gyöngéd, nem elmúló érzelemben,
r>Az erős szeretet nekilendült, el is telt, már ragyogva…
r>
r>El is nyílott már
r>A nagy krizantém bokor a kertben.
r>Szerelmem él még,
r>Ön után sajgón fájó szívemben.
r>El is nyílott már,
r>A nagy krizantém bokor a kertben.
r>
r>Kegyed, már régen nincs velünk, a kert is ettől árva,
r>Szerelmem is rászáradt az Ön krizantém bokrára.
r>A könnyeim meg zúdulnak akaratlan... arcomra.
r>Én meg emlékezve bolyongok csak úgy egymagamba.
r>
r>El is nyílott már
r>A nagy krizantém bokor a kertben.
r>Szerelmem él még,
r>Ön után sajgón fájó szívemben.
r>El is nyílott már,
r>A nagy krizantém bokor a kertben.
r>
r>Vecsés, 2023. január 30. – Kustra Ferenc József - Íródott: Vaszilij Sumszkij: azonos c. verse átirataként. Közzétette; Szöllösi Dávid műfordító - január 29 2023.
r>
Kijöttem és meggyújtom, legalább egy kis gyertya égjen,
r>Téged már csak rögök tömege ölel, a sírban, mélyen.
r>Halkan imádkozok, az imám messzire felszáll légben…
r>
r>Téged már csak rögök tömege ölel, lent, sírban, mélyen…
r>Halkan imádkozok, halk imám messzire felszáll légben.
r>Kijöttem, meg is gyújtom, legalább egy kis gyertya égjen…
r>
r>Elvesztettem már a fonalat… mert a sors mostoha,
r>Valami elveszett, várom, nem jön vissza már soha.
r>
r>Sírodhoz jöttem, legalább egy szál gyertya érted égjen,
r>De a gyász körülvesz és annak vaksötétje végtelen.
r>Sok minden eszembe jut, ahogy itt emlékezem mélyen…
r>Ez kis derűt hoz, pici, lobogó lángocska fényében.
r>
r>Sors ellen harcolni mi nem tudunk,
r>Szomorú könnycseppet nem hullatunk,
r>Hogy gyertya égjen, arra vigyázunk!
r>
r>Vecsés, 2015. február 21. - Kustra Ferenc József
r>
Látok én itt siremléket, mit nyalogat az enyészet,
r>Meg vannak még régi padok, mit eszik az időjárás.
r>Ezen bizony nem csodálkozom, dolgozik az elmúlás.
r>Lassan az öreg fákat is kivágják, tán' majdnem mindet…
r>
r>Vecsés, 2014. november 29. -Kustra Ferenc József- íródott: egy temetői látogatás megörökítésére.
r>
Ódon fák tövében pihen a sok sírkereszt,
r>És így lesz akkor is, ha már itt a vízkereszt…
r>A novemberi tél előn, viharszárnnyal támad a fagyos szél,
r>Ó, jaj, mindenkinek, aki nem menekült innen el, mert nem fél…
r>
r>Bár a bevésett neved, fényként felragyog a márványon,
r>De az arany lekopott, látom, nehezen olvashatón…
r>Minden rejtett emlékek, eltemetett mély érzések,
r>Mind előtörnek, jönnek, gyertyák fájó lánggal égnek…
r>
r>Csendbe dermedve, halk szavak
r>Emlékül, csak elénk állnak.
r>Fittyet hánynak az élő világnak...
r>Ők velünk, már régen csak játszanak.
r>
r>Ti ott vagytok, ahonnan nincsen visszaút.
r>Én itt maradtam, nem látom, hol a kiút!
r>Nehéz napok, és percek, átadják a bút…
r>
r>Majd a virágok is száradnak, halnak csendben,
r>Fehér, fekete lesz az esti szürkületben…
r>Elszáradt virágok szirmaikat elvesztik.
r>Járok napestig… földre bánatomat festik…
r>
r>Sírod felett süvít a hideg őszi szél,
r>Kérdezném én őt, de mellettem elbeszél...
r>Azért a szeretet sírodra terül végre,
r>Vágyódó fohászom, most felköltözött égbe.
r>
r>A szél, vendégként csak jött, nem is kopogtatott,
r>Csak egy kicsit hárfázott, enyhített bánatot...
r>Halottasházból hozott kis tömjénillatot.
r>
r>Ma van a napja, hogy halottainkra emlékezünk.
r>Fájó, már elmúlt érzéseket újra csak szenvedünk.
r>Szívünkben régen elmélyült bánat rejlik
r>Bús lélekdallamok nekünk újra zengik.
r>
r>Ölel minket mormolt imák halk zsongása,
r>Vigasztal a lélekharang halk kongása,
r>Bánatos láb alatt, rőzse roppanása.
r>
r>A múlt halkan beszél, én meghallgatom,
r>Elmeséli énnekem, minden titkom.
r>Bemutatja életem… vak vágányom…
r>
r>Mélabúval tölt el a vastag és rőt avar,
r>Holt lelkek árja, élőknek lelkébe kavar,
r>Sok ezernyi mécses ici-picike lángja
r>Reszketve vibrál temető alkonyába,
r>
r>Leégnek lassan a gyertyák sírok árnyékában,
r>Töredezett árnyak suhannak az éjszakában,
r>Eltűnnek a Hold halovány-ezüst sugarában
r>
r>Vecsés, 2014. november 1. - Kustra Ferenc József
r>
Sok éve moha lepte kövek, már mállanak,
r>Szomorkásan állva, itt az őszben, csak várnak.
r>A nélküled volt élet romjai mutatják a mának,
r>Itt nyugszotok én eleim…régi emlékek is málnak.
r>
r>Egész délután csak ülök a sírnál a padon…
r>Elmentél, itt hagytál, napokat rég nem számolom.
r>Ez az idő nekem követhetetlen,
r>Lelkem múló vágya eltörhetetlen…
r>
r>Esteledik, sírok nemsokára gyertyák fényében pompáznak,
r>Az élő, virágokat visz rokonának, anyjának, apjának.
r>Könnyei megállás nélkül folynak emberek hadának,
r>Hagyunk belőle tengert szeretteink hideg hamvának.
r>
r>Intett az élet, hogy itt egy sírhely, és Te ott messze távol,
r>Ahol már nem is látlak, boldogságom bénán csak téblábol.
r>A közös álmokat én rendre eltettem, lelkemben mind megmaradtak,
r>Magányosan járom a lehullott levelek borította utakat…
r>
r>Lassan, alkony vörös szürkesége terül a tájra,
r>Mi már együtt nem vagyunk… nem gondolunk napsugárra.
r>Temetőben hideg, vad szelek folyvást csak zenélnek
r>Simogatnak vagy tombolnak, ők haláltól nem félnek.
r>
r>Öregedő embernek bizonytalan a lépte,
r>Már remegő a lába, meg-megroggyan a térde.
r>Temetői csendnek hallatszik áhítatos neszezése…
r>Hullik a gyűrött levél síremlékek mellé, tetejére...
r>
r>Vecsés, 2014. október 20. - Kustra Ferenc József
r>
