Idő 
Értékelés 
Értékelés Benne a dac az utas…
r>
r>Napnak fénye itt bent, nem ér el soha hozzám,
r>De, igen… néha, ha nem borús egy kis foszlány.
r>
r>Van úgy, hogy a csend beköltözik, be szívünkbe,
r>És tűzet hamvasztó napsugár fröcsköl szembe…
r>Szeretet-csalogány dala, ha elnémul lehet, vége,
r>Tüzet olt a nagyobb tűz, tinta szárad megsemmisülve.
r>
r>A dac, az, ami szétmar,
r>Igyekszik is mihamar,
r>Lélekfalat csak lemar.
r>
r>Ha belekerülsz, olyan, mint egy fénytelen alagút,
r>Mintha benn lenne, hegy gyomrában, körbe-körbe csak fut.
r>Ott nincsen semmilyen állomás, bár kócolt lelked,
r>Igyekszik, megállni a semmiben… minek véled?
r>
r>Kattog a sín alattam, én meg ülök rázós életvagonomba.
r>A vonatom zakatolva rója utat, látom, sántít rohanva.
r>Érzem, tudom, hogy az egész élet egy nagy rohanás,
r>Olyasmi, mint egy szélmalomharc… vajh’ mi a folytatás?
r>
r>Életről, már tudom, a remény álom maradt,
r>De mondhatom úgy is, már porszemnyi sem maradt.
r>Az élet, nem mese történet, kegyetlen és kemény,
r>Néha még be is csap, mert amit felvillant… az remény.
r>
r>Hmm… érzem, hogy az életem egy omladozó, beázó viskó,
r>Már kimerült a harcban, kacskán lépkedve, sínt szétszakító…
r>Nézek ki az ablakon, látom, az időt nem tudjuk lehagyni,
r>Csak jön vonatommal, sőt télen sem fog -sorompónál- megfagyni!
r>Életkínom van, nyögve üvöltök, kaparom a párás ablakot,
r>Életkínom van, üvöltve nyögök, bár leverhetném üvegpolcot...
r>
r>A saját életem leteper és blokkolja az agyamat,
r>A saját életem vehemens és fékezi tudatomat.
r>Az én életem egy nagy genyó... büntet, mint rossz-ember a sánta kutyát,
r>Rajtam is tartja a sötétsárgás ködöt, biz’ nem ad fehér papipát.
r>
r>Azt a mindenit, még ki sem jöttem az egyik alagútból,
r>Így meg, hogyan kerülök ki a gém nélküli gémeskútból?
r>Hmm… nekem már a gémeskút is alagút... minek lőcs? Farúdból.
r>
r>Érzem, hogy hasonló, mint pók szőtte erős fonalak,
r>A dac elhalmoz, de mit használ? Ebből vannak falak?
r>
r>Érzem, hogy a dac... bizony, ami szétmar,
r>Igyekszik is lehetőleg… mihamar.
r>Bennem dolgozik, lélekfalat lemar.
r>
r>Van nekem bővében, sok sötét alagút,
r>És arra megyek, mert arra vezet az út.
r>Öregen látom: kanyarogva körbefut!
r>
r>Vecsés, 2017. február l. – Kustra Ferenc József
r>
Aki egyszer toll percegtetőnek beáll,
r>Annak a nyugalma, örökre tovaszáll…
r>Estéit, gyertya halvány fényénél tölti,
r>Lúdtollát, elgondolkodva… sercegteti.
r>
r>Aztán, mire a papirusz tele lesz,
r>A szálgyertyából, szétfolyt, amorf csonk lesz!
r>
r>Az agyonkoptatott ceruza csonkját markolva,
r>Lassan, bénul a kéz, mi a gondolat hiánya…
r>A ceruza, ha volna hegye, még leírná,
r>De a lélek, azt, akkor is örökre fájná…
r>
r>Papiruszba vésett igazságok,
r>Csak zúgnak a szélben, mint platánok,
r>És a régmúlt, halott emlékei…
r>Olyan már nincs, kinek elmeséli…
r>
r>Kicsit leültem, írás közben elszunnyadoztam...
r>Mire ébredtem, gyertyám leégett… konstatáltam.
r>
r>Vecsés, 2015. február 12. – Kustra Ferenc József
r>
Emlékezés őseimre…
r>
r>Ahogy vége, elmúlt az élet… már nincsen több akarat,
r>Egymás hiányát érezzük, de bízok, emlék megmarad.
r>Kedveseink, már nem hiányolnak, nem létezel…
r>Kedvesem, a hosszú utadon, fent, visszanézel?
r>
r>Téged takar itt egy nagy síremlék halom,
r>De tudd, szívemben nem múlik a fájdalom!
r>Majd eljő az idő, összeölelkezünk egy fázós hajnalon…
r>És, ha megint együtt leszünk, akkor ott már semmi nem fáj nagyon.
r>
r>Hogy hátha látlak, ott messze, igyekszem lábujjhegyre állni,
r>Nyakam is kinyújtom, de messze vagy, tégedet biz’ nem látni…
r>Ahogy lépegetek, puha… tehát alulról rothad az avar,
r>Cipőm besüpped, de már benne kárt nem tesz, senkit már nem zavar.
r>
r>Vecsés, 2015. január 2. – Kustra Ferenc József
r>
A kavics hangja, hogy lábam alatt ropog,
r>Mint egy régi tangóharmonika, vinnyog.
r>A kövek kemények, törik a talpamat,
r>Arcomba belevág az őszi fuvallat.
r>*
r>Arcba vág a szél,
r>Az elmúlásról mesél.
r>Mélyen hallgatok.
r>*
r>Gyertyákat gyújtok,
r>Azt hagyja, biztos érti…
r>Mégis elfújja…
r>*
r>Megyek egyedül, magányosan cammogok,
r>Kapaszkodnék, de nincsen semmi, mit fogok.
r>Kapkodom a levegőt, sőt megmarkolom,
r>Őszi szél szembefúj, magányos utamon.
r>
r>Vecsés, 1999. szeptember 26. – Kustra Ferenc József – írtam; versben és senrjúban.
r>
Fakeresztek, márványoszlopok,
r>Halottaim közt, körbejárok.
r>Kicsikét könnyeztem,
r>Zsebkendőm elteszem.
r>Éppen van temetés... virágok.
r>
r>Éreztem a síroknál… vártak.
r>Meghallgattam... Nem válaszoltak…
r>Tolultak emlékek,
r>Körbevettek lelkek.
r>Míg élek, ne félj, látogatlak.
r>
r>Mikor kijövők beszélgetünk,
r>Fontos, hogy néha együtt legyünk…
r>Elmentél, hiányzol,
r>Majd jövők… Te várol?
r>Életben nem menekülhetünk...
r>
r>Vecsés, 2020. február 2 – Kustra Ferenc József
r>„Várol” = vársz! Régies szóhasználat!
r>
