Idő 
Értékelés 
Értékelés Valami arcot, szentséget viszek r>elrejtve mélyen. r>Havas nagy úton bandukolok r>szembe a lemenő nappal. r>r>Ezt a szentséget nem ismeri r>senki kívülem: r>Elítélt próféták máglya-lángja r>perzselte a szívembe hajdan. r>r>Talán az otromba erdők mögött r>találok egy kicsi kunyhót, r>ahol a fehér fenyőasztalkából r>oltárt csinálhatok. r>r>Ott egy Istent imád majd velem r>a kunyhó apraja, nagyja r>s hiába búg az éjben r>a hitetlenség farkasüvöltése. r>r>De addig bandukolok a havas úton, r>szembe a nappal - r>Sötét terhek dőlnek az életemre r>s ferde árnyékok hullnak a hóra.
Gyülnek hangtalanul, gyülnek a tárgyaim, r>úgy gyülnek köribém, mint a gyülő napok r>s esztendők, melyeket megriadó, fanyar r>kedvvel méregetek, mikor r>r>szédelegve, fehér ingben, a lámpafényt r>oltom asztalomon s csöndesen ágyamig r>lépek, át a sötét, kriptasötét szobán r>s mondom: újra betelt, ez is. r>r>Gyülnek könyveim és ellepik otthonom, r>gyülnek gyűrüim és ellepik ujjaim, r>gyülnek régi ruhák s gyülnek az újak is, r>postám új levelet hozott, r>r>tegnap új patyolat-szirmu virágokat r>kaptam, nárciszokat karcsu pohárban és r>gondos, kedves anyám csontnyelü hajkefét r>vett a régi helyett nekem. r>r>Könyvjelző szalagok, zöld üvegek finom r>illatszerrel, arany gombok, ezüst doboz, r>bronz hamutál, acél-domboru tintakút, r>képek, rajzok a négy falon, r>r>száz apró csecsebecs, kéziratos lapok r>felnőtt tornyai és nyolc telegyúrt fiók r>jelzik elrobogó életem útjait, r>mint parányi, meszelt-fehér r>r>mérföldoszlopok és kőjelek, itt-amott r>s furcsán, zajtalanul siklanak el mögém, r>míg az egyre növő számokat olvasom: r>mily közel van a férfikor, - r>r>három kurta kis év, pár közel állomás r>s harminc évbe futok. Ott lebegek, miként r>ívcsúcsára repült, fölhajított kavics, r>mely máris lefelé zuhan. r>r>...És alattomosan szőnek a tárgyaim, r>lelkem szárnya köré untalanul szövik r>apró szálaikat. Pókfonalak kuszált r>borzas rengetegét kötik r>r>karjaimra s opál gombolyaguk ma már r>béklyóként tekerül térdeim izmain. r>Minden mozdulatom halk nyilalást okoz, r>húz a sok kicsi megszokás, r>r>sok szelíd szeretés szála s ez úgy sajog, r>szurkál, fáj, amikor elhagyom otthonom. r>Minden kölcsönadott könyvem e szálakat r>tépi s úgy kiabál: ne hagyj! r>r>Gyűrü nélkül olyan furcsa a két kezem, r>mint a más keze és kapkod ügyetlenül, r>kulcsom játszani kell, nyugtalanit, ha nincs r>jobbzsebemben az óra és r>r>úgy vergődöm e sok tárgy szövevénye közt, r>mint bogárka repes, zümmög az ördögi r>pókháló sürüjén, míglen a vérivó r>végzet ráteszi karmait. r>r>Olykor estelen úgy érzem, a tárgyaim r>visznek, mint rohanó, emberi tömkeleg, r>melyből lépteimet menteni nem tudom r>s rábizom magamat lehúnyt r>r>szemmel, félig alélt testtel: akárhová r>megy, sodorjon el - és néha belémnyilal r>sejtelemszerűen, hogy botor út ez út, r>végromlásba, halálba visz. r>r>... Meddig késlekedel, ifjui lázadás? r>Gyúl-e bennem erő szertecibálni e r>vadgubancu hinár sanda sövényeit r>s meglengetni szabad karom? r>r>gyilkos tárgyaimat rontani, törni és r>züllött csonkjaikat széthajigálni a r>négy égtáj fele és könyvcafatok fölött r>ittasulva tapodni majd? r>r>Akkor meztelenül vágok a rengeteg r>erdők útjainak, végtelen ősmezők r>pázsitján pihenek, oly szabadon kitárt r>szívvel, mint a sudár vadak, r>r>kiknek semmije sincs s mégis a drága föld r>s mennyek sátora fent, minden övék, övék! r>Állván föld közepén, nézem a csillagok r>szőke, rámkacagó szemét r>r>s érzem, elmaradott mind, ami földi lom, r>bús időt mutató, ráncositó kacat, r>szét nem osztogatott életem egy s egész, r>mint sebesáramú folyam r>r>s látván, énekelek nagyszerü éneket: r>Egy vagyok Teveled, aki örökkön élsz, r>ős életszerelem nagy, sosem agguló r>boldog Istene! Ifjuság!r>
Mint az aranykornak boldog századja virágzó r>Képe, szelíd tündér, Fiatalság! visszanevetsz rám; r>Felfeded ártatlan kebelednek rózsaalakját, r>S szívemet a múltnak gyönyörű örömébe meríted. r>A te fejednek aranyfürtjén mosolyogva virítnak r>A tavasz illatozó zsengéi vegyes koszorúkban, r>Pázsitos ösvényed violák közt tévedez és foly, r>Mint a csergedező Arethusa s tiszta Meander. r>Társaid, a mindig nevető Kedv, Tréfa, Barátság, r>Édes enyelgéssel repdeznek játszva körülted, r>A szerelem mennyét feltárja Dióne előtted, r>S karjain andalgó örömében renget az égnek. r>A te vidám orcád, valamint egy hajnali csillag, r>A repülő élet napját felnyitja, bezárja; r>Míg te az élet egét ragyogó lángszínbe' fereszted, r>Elysium myrtusligetévé változik a föld, r>Hol minden kiderült, hol minden szép s nagy előttünk. r>Álmodozó lelkünk nem sejt illy puszta jövendőt, r>Mellyben az életnek volt kedvesi mind elenyésznek, r>S csak szomorún egyedül bujdossa világi futását, r>Mint az alélt utazó az oroszlán durva hazáját. - r>Légy bölcs, légy te vitéz, kardod villáma hasítson r>A földtengelyekig s a föld nagy tengerein túl, r>Homlokodon híred csillagkoronája ragyogjon, r>Tetteidet fél föld leborulva csudálja, imádja, r>Halmozd kincseidet, dúld, pusztítsd Bengala partját, r>Ussza körül gályád a földet százszor, ezerszer: r>Olly szent tiszta öröm nem reszketi szívedet által, r>Mint mikor a boldog fiatalság rózsavirányin r>Andalodó lelked legelőszer kezde hevülni, r>S a gyönyörű álomképet csókolva ölelted. r>r>[1804 után]r>
Cencim, repül az élet, r>Mint egy sebes sohajtás. r>Tűnik tavassza s hervad, r>Mint gyenge rózsabimbó. r>Amely Zephyr kinyitja r>Langyos lehelletével, r>Az tépi el mosolygó r>Díszét kis életének. r>Még most mi is virágzunk, r>Mint a libáni Tempék, r>Szívünk örömre repdez, r>Lelkünkben égi láng ég. r>Majd eltűnik szerencsés r>Éltünk arany tavassza.. r>E barna fürt lehull majd, r>Melly büszke válladon csügg. r>Villámkacér szemednek r>Fényét homály borítja; r>Kebled csudás alakja r>S e szép ajak rubintja r>A vad halál kezében r>Porban heverve sorvad. r>Éljünk tehát, s örüljünk; r>Mert ah, csak egyszer élünk! r>r>[1800-1804 között] r>
Kékellő violák illatozási közt r>Szűle egy gyenge leány engemet ott, hol a r>Szirt forrása magasról r>Tajtékozva szökell alá, r>r>S lágy keblébe fogott, s kisdede homlokát r>Elhintette tüzes csókjaival, s Te, mond - r>Serdülj, s amiket itt látsz, r>Zengd majd lantom idegjein. r>r>Így szólván elhagyott. Hirtelen egy galamb r>Lebbent nyögve felém, s elfödöze a tavasz r>Ifjú lombjai közzé, r>S mézzel tömte meg ajkamat. r>r>Nőttem, s amit az ér szélein, ott, hol az, r>Aggott tölgyek alatt görbe futást veszen, r>Amit szirtpatakomnak r>Vad zajgásiban hallanom r>r>Engedtek kegyesen szent jelenéseim, r>Már-már zengi dalom; honnomat egykor, és r>Lelkes nagy fiait; most r>Még csak gyönge szerelmeket, r>r>És a lyányka szemét, aki remegve fut r>Lobbant lángom elől kertje homályiba, r>S ott, a csintalan! önkényt r>Hull keblembe, de fut megint. r>r>1787 r>
