Idő 
Értékelés 
Értékelés Te, Isten, ki Titok vagy, tudod r>Hogy én nem vagyok mai gyermek: r>Az én ügyem a te ügyed, r>S ki ellenem támad, azt verd meg. r>r>Mert mi együtt kezdtük a hűhót, r>Mert egyformán Titok a voltunk r>S ami lázmunkánkban hazug, r>Mindent, mindent együtt koholtunk. r>r>Te, Isten, mi egyek vagyunk: r>Mikor kimérákba szerettem, r>Már ott voltál hátam mögött, r>Nehogy kimuljak hülye sebben. r>r>Nógattál folyton konokul. r>Hogy véresen be a bozótba r>Törjek magyarul, dalosan r>S hogy ne némuljon el a nóta. r>r>Én voltam, Isten, bolond nyilad r>S nyiladat most már messzelötted. r>Fölemelt, véres homlokom. r>Nem ejtem porba most előtted. r>r>Mert, jaj, nagy dolog ez a dolog, r>Nagyobb, több, mint egy élet ára. r>S én más bolondként nem megyek r>Egykönnyen a kálváriára. r>r>Most: vagy-vagy, eldől, ha akarod. r>Hogy ér-e valamit a kardunk. r>És hogy ér-e az valamit, r>Mit együtt kezdtünk és akartunk. r>r>Titok vagy, ős Titok, tudom én, r>Velem együtt és a világgal, r>De egy percnyi szeszélyedért r>Mégsem égek el hiú lánggal. r>r>Együtt kezdtük, vihar-fellegek r>Nőttek a fejemre azóta, r>Te, Isten, te, Titok, közös r>Bűnünk volt minden bűnös nóta. r>r>Mikor még mint kicsi nebuló, r>Templomban diktáltam a zsoltárt, r>Már akkor bűntársam valál, r>Már akkor is fölbujtóm voltál. r>r>Éreztem viharos kezedet, r>mely fiatal hajamat tépte: r>Te voltál az elindítóm r>S kell, hogy te légy utamnak vége. r>r>Az én ügyem a te ügyed is, r>Hogyha hívedet meg nem tartod, r>Nem hisz benned majd senki sem: r>Isten, Titok, elő a kardodr>
Kegyetlen a végzet; nem hagy sok időig örűlni r>Minket együttlétünk édeni napjainak. r>Ámde az a földnek bármely részére ragadhat, r>Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived. r>
Tudom, hogy a szív nem vigyáz tanácsra, r>Kivált az első fájdalom hevén; r>Csak könnyek és csak bús nyögések adnak r>Szorult kebelnek édes enyhülést. r>De hát te meddig sírsz még Dencsidért? r>Mikor találsz te már vigasztalást? r>r>Siralmaidban lát a felkelő nap, r>Siralmaidban hágy, midőn leszáll, r>Siránkozol, ha rózsát nyujt kezedbe, r>S ha illatot hint rád a szép tavasz; r>Dencsid keserged, amidőn az ősz r>Lehelletével hervad a virány, r>S előtted intve sárga lombja hull. r>r>Nem így, barátném! van itt is határ, r>Amellyet általhágni nem szabad. r>Szép lélek, amelly könnyen kap sebet, r>S a fájdalomnak önti könnyeit, r>S magát kisírván szenved csendesen; r>De kényes, amelly sebjét nem felejti, r>Sem orvosolni nem bátor s kemény, r>Hanem lecsügged, s önmagát emészti; r>S hiú, ha még mély sebjével dicsekszik, r>Ha fájdalomban édeset keres, r>S veszett gyönyörré változtatja a kínt. r>r>Tágúljon a szív könnyek által, amíg r>Feszíti, fojtja a nyers fájdalom. r>A férfiszem sem bírja könnyezetlen, r>A bölcs is érzi a csapást, midőn r>Szerelme édes lánca elszakad; r>De már ha első kínjait kiforrta, r>Az észnek égi balzsamát veszi. r>r>Mi haszna vívjuk a kemény eget r>S a bús koporsó gyémántzárait? r>Nem hat siralmunk s jajszavunk oda! r>Mi haszna sírsz hát, és miért siratjuk r>Azt, aki békes révre jut korán, r>Ki csak tavassza kellemit szedé, r>S itt hagyta a tél puszta napjait? r>r>Nem szívja többé Dencsid ajkidon r>Az élet első gerjedelmeit, r>Nem érzi többé csókjaid hevét, r>Sziveddel öszve nem döbög szive: r>De már nem érzi a fájdalmat is, r>E földi élet számtalan veszélyit, r>A test fenéit, a lélek dühét r>S nem a halálnak irtózásait; r>Nem játszik a sors kéjje ővele, r>Sem a hatalmas durva büszkesége, r>Nem csalja őtet áruló barát, r>Szerelme kínja nem szakítja szívét, r>S nem látja a bűn győzedelmeit. r>r>Ki tudja éltünk számtalan csapásit r>Leírni? Minden óra újakat szül, r>Újabb veszélyt hoz minden percenet. r>Itt a mosolygás sírással vegyül, r>Itt minden édes mérget rejt magába, r>S gigászi harcot minden nyúgalom. r>r>Oh, hadd nyugodjék magzatod tehát r>A boldogoknak csendes enyhelyén, r>Túl a veszélyen s földi harcokon, r>S fedezze béke kedves hamvait! r>Követni fogjuk őtet nemsokára; r>De már követjük és útban vagyunk! r>Nem vesztjük azt el, újra megtaláljuk, r>Csak egy kevéssé ment előbbre tőlünk. r>r>[1812-1815 között]r>
Szendrei Gróf Török Sophia Antoniához r>Repdező kényeink rózsát legelésznek r>E tündérkert képein; r>S ah, ezek a lelkesb csókkal elenyésznek, r>Csak árnyékot adnak az ölelő kéznek, r>S tűnnek a szem könnyein. r>r>Te, kedves Amazon, Kazinczym szép bére! r>Öleled a Múzsákat. r>Öleld! a Charisok legszebbik testvére r>A Múzsa karján szed a dísz kellemére r>Legigézőbb rózsákat: r>r>Rózsákat, melyek nem a Hórák fürtjein r>Nyílnak és elhervadnak, r>Nem a deli termet múló szépségein, r>Hanem a lelkeknek édes kötelein r>A Lethéig virítnak. r>r>Teremts Idáliát s Áont Széphalmodon r>Égi harmóniával! r>Eros amaranthja leng majd homlokodon, r>S béfed Áon Kegye virágpályáidon r>Elysium bájával. r>r>Vegyítsd Kazinczydnak kevély koronáját r>Szelíd myrtus-ágokkal; r>Csókold vissza képén tavassza pompáját, r>S zendítsd meg körülte az élet lármáját r>Szerelmes alakokkal. r>r>Úgy folyjon életed, mint híved éneke, r>Édes symphoniákkal; r>Takarjon virtusod angyali leplege, r>Legyezzen Amathunt ambróziás ege r>Nyájas Etéziákkal. r>r>[1809]r>
Mint a világnak hajdani díszei, r>Csendes meződben rejted el éltedet, r>Hogy ott magadnak s nemzetednek r>Élj Eratód arany édenében, r>r>Kazinczy! s mérész aetheri szárnyakon r>Felleng sas elméd Delphi dicső egén, r>A dithyrambok lángkörében r>S a Kegyek életadó virányin. r>r>Plátói nyelved s lelked idézte le r>Hozzánk az ép íz szebb geniusszait; r>Nyelved mosolygó Gratiája r>Önti belénk Helikon malasztját. r>r>Pólyádba' paeán rengete tégedet! r>Már ott tapodtál sok fene undokat, r>Melyek zavarták Pindusunknak r>Szent ereit s ege tiszta fényét. r>r>Boldog vagy, Áon szűzei kedvese, r>S nagy, mint hazádnak legnemesebb fia! r>E két remek dísz kéri méltán r>A Ganyméd poharát az égben. r>r>Te lelkesítéd szunnyadozó erőm, r>Kebledbe öntöm zsenge virágimat: r>Iktasd dicsően tört utadra r>Nyomdokidon lebegő Camoenám! r>r>[Végleges formája: 1810]r>
