Idő 
Értékelés 
Értékelés De hát oly ösztövér remény is táplálhat, r>Hogy aki még ma él, holnap meg nem halhat? r>Hát ha az egészség s az erő jár veled, r>Bízhatsz és a halált még messze képzeled? r>Ily édes álmokkal ne csalogasd magad, r>Mert biztos örömid közt hamar elragad. r>Gyakran a legnagyobb erők leroskadnak, r>Ledűlt oszlopai ezekre szakadnak. r>Mikor így az erős a főldön fetrenge, r>Minden bajon kívűl nyúgova a gyenge. r>Gyakorta sírhalmot a meghólt ifjaknak r>A vénség nyálazó erőtleni raknak. r>A halálnak jöttét egy ember se tudja, r>Az erő, a szép szín gyakran elhazudja. r>Mindezek az Isten titkának házába r>Sorra vagynak metszve Adamás táblába. r>Ezt az emberi ész soha fel nem járja, r>Bár minden titkoknak légyen nagy búvárja. r>A' bizonyos, hogy meg kell halni mindennek, r>De rendelt idejét ki tudhatja ennek? r>Várhatja hát éltünk akármelyik pontja, r>Hogy gyógyíthatatlan mérgét reánk ontja. r>
Tavaly delejes, dúsnövésű r>hajamban sercegett a fésű... r>Én nem tudom, hogy mi a titka, r>hajam ma gyöngeszálú, ritka, r>megtört, puha, mint ócska kelme r>szálakra szétnyűtt, satnya selyme r>s oly könnyen enged, símul, hajlik, r>oly szépen helyére hanyatlik, r>mint enyhe elmúlásra várván r>erőtlen nagybeteg a párnán. r>r>S jaj, veszteség, mi meg nem térül! r>e gyatra fürt is egyre gyérül, r>olykor szálanként, majd sereggel r>tépi a fésű foga reggel. r>S mikép hegyen, hol sok vihar volt, r>sápadtan ütközik a tar folt r>s orkán-seperte szikla-ormán r>nem sarjad új fa: ilyenformán r>terjed a tisztás köre szépen r>koponyám tarlott tetejében. r>r>Ami azelőtt lomb lehulltán r>fogott el, az ma idők multán r>egy-egy hajszál hulltára támad: r>bizsergő, halk nyárvégi bánat - r>és lelkemet lankadtra fújja r>október lengő mélabúja: r>A tavaszvágy, mi régi költőt r>annyi epedő dallal töltött, r>hirdetvén, új rügy, új kacaj lesz: r>nekem valami égi hajszesz. r>r>Nem is kutatom már, mi tette, r>hogy hajzatom ily gyér felette: r>talán a csókok lassú mérge? r>talán a gondok sunyi férge? r>Hiszen mindenki szíve voltam, r>Minden sírhantra én hajoltam, r>minden bölcsőnél ottan álltam, r>minden porontyot én dajkáltam, r>én tanítottam, én neveltem, r>minden kunyhóban én teleltem. r>r>Míg mély alvókkal megrakottan r>ment a hajó, én virrasztottam, r>úgy dohogott, suhant előre, r>hogy egymagamban voltam őre: r>az utasoknak mindahánya r>helyett aggódó kapitánya. r>Én jártam mindig minden útban, r>én szerettem és haragudtam, r>én éltem, sírtam, én daloltam r>mindenki helyett. Költő voltam. r>r>...Most is, amíg e verset írom, r>egy hajszál pihen a papíron, r>minden kecses, japáni rajznál r>finomabb rajzú, vékony hajszál. r>Hever halottként odalent és r>bennem készül a gyászjelentés: r>Félévet élt. A színe barna. r>Kitépte gyilkos végzet karma, r>nem használt kenőcs, villany, éther... r>Szegény, alig öt centiméter. r>r>Görbült ágacska. Lágyan ível r>finom hajlással, bájos ívvel, r>akár eső után a márvány- r>eres felhőkön a szivárvány. r>Azt is hihetnéd, kicsi híjja, r>hogy kis koboldok könnyed íjja, r>amelynek húrja-közepéről, r>sóhajból sodrott idegéről r>fürge pillanat-nyilvesszőkben r>az ifjúság, mi tovaszökken. r>r>Nekem e hajszál most az újság, r>sűrített, mély élet-tanulság, r>egyetlen kérdés, nagy dilemma, r>nekem ez a történelem ma: r>ifjak vagyunk, élünk, verekszünk r>s - nem segít orvos - megöregszünk. r>Ó be szomorú, jaj be félek! r>Vigasztalj verssel, örök lélek, r>életen túlnéző mesékkel, r>bizarr, bolondos bölcseséggel. r>r>Higyjem, tündérek hada száll át, r>amerre jártam s hullott szálát r>hajamnak sorra felkutatják, r>síma fürtökbe símogatják, r>gömbölyű arccal, fitos orral r>fujják be fénylő gyémántporral, r>egy gyökerét is el nem vesztik, r>ápolgatják és megnövesztik, r>egyenként gyűjtik s összeadják r>s mikor meghalok, visszaadják. r>r>Fürtjei a Sámson-erőnek r>fejemre szépen visszanőnek r>s mint vágtató musztáng sörénye r>vagy üstökös lángcsóva-fénye r>lobog utánam majd az égen, r>a messzeségen, mindenségen, r>amerre végtelenbe tágult r>szellemem zúgva végigszáguld r>és seprő hajam sűrű hossza, r>a csillagokat csiklandozza. r>r>S mikor az iramlást megúnván, r>szendergek habos fellegdunnán, r>érzem, hogy egy kéz öt kis ujja r>körmét erős hajamba túrja, r>úgy elvész benne, meg se látszik, r>borzolgat, babrálgatva játszik, r>kemény bozontját szétzilálja, r>belemarkol és megcibálja, r>mint régen, régen. S én a boldog r>jó fájdalomtól felsikoltok.
Volt emberek. r>Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. r>Nem téve semmit, nem akarva semmit, r>hatnak tovább. r>
Halál, ez az a szó, mely annyi könnyeket r>Áraszt, hogy bévonnák köddel az egeket. r>Nyomorúlt élők, ím, csak egy íge hát óh! r>Miért okoz oly sok könnyhullatást e szó? r>Zokogó szájából a bágyadt nyögőnek r>Jajos párázatok ezért miért jőnek? r>Miért száll írtózás ezért a szívekbe r>S reszketés az egybeverődött térdekbe? r>Óh, bizony nem látok semmi olyat benne, r>Ami mindezeknek méltó oka lenne. r>Ő vet reánk tódúlt bajainknak véget, r>Mégis úgy nézzük, mint dühös ellenséget. r>Vegyük jól eszünkbe, mert bizony nem oly a r>Halál, mint a hazug festő lerajzolja. r>A választást tevő szemeket őtőle r>Elveszi s így formál vad csudát belőle. r>Megfagylalja benne az érzékeny szívet, r>Adván két kezében méreggel kent ívet. r>Minden rettenetes színeket ráruház, r>Ezért lesz belőle oly irtóztató váz. r>Hol vetted, óh csalárd festő, mindezeket r>A szívet borzasztó rút képzeleteket? r>Hazugok a színek, amelyeket vonnak r>Újjaid, a halált festvén skeletonnak. r>Fonnyadt ő, de azt a mély bánat okozza, r>Nyomorúlt voltunkért mely belől kínozza. r>Sárga a félelem, mert színét elvette, r>Hogy az ember magát veszélybe ejtette. r>Béestek szemei a könnyhullatásba, r>Melyet hullatott a legelső romlásba. r>Mert ő az édenben szintén jelen vala, r>Mikor Éva által az élet meghala. r>Midőn elvesztette egy falat almával r>Azt, mellyel minden kincs nem érne magával. r>Ezt látván a halál, ki annakelőtte r>Nyilait csak a vad állatokra lőtte, r>Kikőlt a test ellen, melynek kívánsága r>Miatt esett ez a lélek romlottsága. r>Nemsokára dűjté a főldnek porába, r>Hogy lelkünk ne esne nagyobb nyavalyába. r>Béfogta szemeit, melynek a gyümőlcsön r>Bámulván, éltünket adták érte kőlcsön. r>Megköté kezeit, melyek kinyúlának r>Levételére a halálos almának. r>Lábaira vetett szoros bilincseket, r>Amelyek tették a gyászos lépéseket. r>A nagyravágyásnak tüzét eloltotta, r>A szívbe folyását hogy elállította. r>Füleit bédugta, amelyek hallották r>A parancsolatot, de meg nem tartották. r>Érzékenységeit hogy így elaltatta, r>A lelkét az égnek ismét visszaadta. r>Mert magunk tudhatjuk, hogy a halál soha r>Az emberi nemhez nem volt oly mostoha, r>Hogy a lelket a holttesttelegyetembe r>Eltemette volna a gyászos verembe. r>Hát kegyetlen nevet ezzel érdemele, r>Hogy hozzánk ilyen jó indúlattal tele? r>Ezért kell-é őtet oly irtóztatónak r>Gondolni, hogy oka Ily különös jónak? r>Hiszen ha az élet örökké tartana, r>Az emberi nemzet óh mely megromlana. r>Az elerőtlenűlt öregek számára r>Rengő bölcsőket kék csinálni sokára, r>Mint régen az anyát sirató Memnonnak r>Múlandó életet adó vén Tithonnak. r>Így lenne a világ siralom mezeje, r>A lankadt öregek nyögdécselő helye. r>Holott most, mivelhogy egyenként elhullnak, r>Sok következhető veszélyek elmúlnak. r>De tán kegyetlennek véled, az ifjakat r>Mert szintúgy elhordja, mint az aggúltakat. r>Sokaknak házához, mikor emberkorra r>Jutnak, akkor gyűjti bús feleit sorra. r>Sőt sokszor kebele a rengő bölcsőnek r>Halottal áldozik a mord temetőnek. r>Óh nem...nagy dicsőség hamar érni véget, r>Pályafutásunkba érni dicsőséget. r>Jobb az égbe menni éltünk reggelébe, r>Mint a megvénűlés komor estvéjébe. r>A betegségeknek sujtoló kínjai r>Nem lehetnek itt az írtózás okai. r>Ezeknek vétkeit (mert csak az élőknek r>Adják a halálhoz úti kísérőknek) r>A mértékletlenség rakja tagjainkba, r>Végre így szegeznek betegágyainkba. r>A vakmerő vétkek okozták, Pandora r>Piksiséből omlott kínunk hogy szapora. r>A forró nyavalyák reszkető hagymázza r>Erőtlen testünket csak azóta rázza. r>Midőn már nem érnek a doktori szerek, r>Ezeknek a halál gyógyító mesterek. r>Útazó, így értvén a halál jóságát, r>Ne útáld meg igen hasznos barátságát. r>Hanem a test ellen harcolj együtt vele, r>Mely a bűn súlyával ugyan megterhele. r>A lelket! a lelket! tökéletesítsed, r>A rossz indúlatot, mint lehet, gyengítsed. r>Mert ha ilyen szépen végzed el életed, r>A dicsőség által újra cserélheted. r>Jövel már, útazó, hív oktatásomat r>Értvén, végezetre halld származásomat. r>- - - - - - - volt atyám, ki kardjával r>Szolgált a hazának, valamint pennával, r>- - - - - - - - szűlé a hazának, r>Ki példája volt a jó édesanyának. r>Magam jártas voltam mind Mars táborába, r>Mind pedig Minerva bőlcs Museumába. r>A múzsákkal özvegy éltemet tőltöttem, r>Tőlök nyert koszorúm fejemre kötöttem. r>Mely sokkal többet ér, mint a tágusi ér, r>Mert aki erre ér, szép dicsőséget nyér. r>Ezt tudom és ezért holtom után élek, r>Ha valót sugall a poétai lélek. r>Most a halál által amíg lenne végem, r>Jövel - - - - - - szerelmes vérségem. r>- - - - - - - - - - - - - házakkal, r>Hadd szólítsalak meg utólsó szavakkal. r>Jövel te is addig, míg meg nem aláz a r>Halál - - - - - - - - - - - - háza. r>Az égnek rajtatok kiterjedt szárnyai r>Légyenek éltetek erős oltalmai. r>Te pedig a porba nyúgodj, megholt testem, r>Míg a dicsőségre felkelsz, mit kerestem.r>
Komoly, komor, magányos, bús templomkert vagyok, r>Hol asszonykéz hiányán magasra nőtt a dudva, r>A fojtó keserűség, de szűzi illatot r>Ont közte sok dus szépség, virág, elrejtve, dugva. r>Komoly, komor, magányos, bús templomkert vagyok. r>r>Egy rongyos, béna koldus hever a kerti zugba, r>Életvágyam hullája, kit a könyörtelen r>Pogány népség hagyott, hogy pusztuljon éhen hullva. r>Most véres-rőt avart szór vad-lombos szerelem: r>Egy rongyos, béna koldus hever a kerti zugba. r>r>Templom szivem, de senki nem törődik velem, r>Aranybálványt tömjénez, Igazságként, eretnek, r>Fáradt harangozója pedig a kötelen r>Feszűl, riadt agyam, ha Szabadságot temetnek. r>Templom szivem, de senki nem törődik velem. r>r>Csak néhány régi hívem, ki kalapot emel meg, r>Ha fehér papja, lelkem, igét mormol maga r>S köré poklos, rongyos, de szűz vágyak seregelnek r>S álom-imájuk lebben s harsan zsoltár szava. r>Csak néhány régi hívem, ki kalapot emel meg. r>r>A zsoltár, hullaszag s a virágok illata r>Az Igazság felé száll (Nem holdaz ragyogósdit: r>Komor szentélyt hiában az Úr nem állata) r>A végtelenbe száll és nagy egybe csókolódik r>A zsoltár, hullaszag s a virágok illata. r>
