Idő 
Értékelés 
Értékelés Ha elmegyek, ha szólítanak, r>Utánam minden ittmarad. r>Össze leszek már én törve, r>Csóktalanul meggyötörve. r>S utánam minden ittmarad. r>r>Mennyi lány és mennyi ajándék! r>Mennyi bűn és mennyi szándék! r>De a bűnös, én nem vagyok, r>De a gyáva - én az vagyok. r>Mennyi bűn és mennyi szándék! r>r>Én soha, soha nem nyugodtam, r>Mindig, mindig csak futottam. r>De miért is? - nem is tudom; r>Szilaj Bánat az én hugom, r>Jaj, a hugommal futottam. r>r>A szerelemmel leszámolok, r>Az élettel elszámolok. r>Nincsen semmim s kire hagyjam, r>Nincs szeretőm, mit tagadjam. r>Az élettel is számolok. r>r>De csak az bánt most, ha szerettem, r>Hogy balog volt minden tettem. r>Néha bárgyú képpel álltam, r>Hogy szavakra nem találtam, r>Hogy balog volt minden tettem. r>r>Jaj, nem kisért az arany hangja, r>Se fényes cím nagy harangja. r>S ez a sorsunk - pici ember r>Nagyot merni soha nem mer, r>Csak törődik s nincs haragja. r>r>Szerettem én is a rózsákat, r>Még jobban a parti fákat. r>Lesz még virág, csókos rózsa, r>Sóhajt fa is le a tóra r>S nem szeretem már a fákat. r>r>Az én részem, a száz aranyom r>Nem az enyém, mind itt hagyom. r>Össze leszek már én törve, r>Csóktalanul meggyötörve. r>- Élet, Élet, Terád hagyom!
Érzem: a mámor csöndes éjjelében r>Háborgó lelkem már pihenni kezd r>És lassan, lassan, csaknem észrevétlen r>Reám borul a virradatlan est. r>Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent, r>Ami még nemrég lelkemig hatott; r>Mi lett belőlem? Emberek közt járó, r>El nem siratott, bús élő halott. r>r>Még kacagok, ha rám borul a mámor, r>De ez a kacaj már nem az enyém: r>Kísértő hang halottak országából, r>Melynek itt feledt tagja vagyok én. r>Tán ajkamon víg nóta is megcsendül r>S hallgat a régi méla, keserű - r>Szívem megrezdül ismerős hangokra, r>Mint egy eldobott, rozzant hegedű. r>r>Olykor meg mintha visszaemlékezném r>Egy szép életre, mely el, tovaszállt, r>Melyben még volt hatalmas, izzó eszmém r>Megostromolni magát a halált r>S aztán... megtörve, éjjeltől borítva r>Járom tovább a kiszabott utat; r>Mi lett belőlem? Temetői fejfa, r>Mely a világnak egy nevet mutat...
A gonosznak és gyáva szíveknek r>Rettenetes vázkép a halál, r>Mint a félénk, kába gyermekeknek r>Rémítő az éjjeli homály. r>r>Az erősek mosolyogva néznek r>Porfedelök oszlatójára, r>A jámborok békes szívvel dűlnek r>A bús cyprus szent árnyékára. r>r>A bölcs nyugodt elmével búcsúzik r>E játékszín álorcájától, r>Szabad lelke fellebb óhajtozik r>E bujdosó csillag hantjától. r>r>Érzi, hogy itt isteni szárnyait r>Eléggé nem héjáztathatja; r>Érzi, hogy rab, míg testi láncait r>Hordozza és le nem rázhatja. r>r>Oh, de mitől válunk oly nehezen? r>Mi tündér báj vonz úgy magához, r>Hogy mennyei lelkünk ne siessen r>Eredete dicső honjához? r>r>Nincs itt tiszta öröm bánat nélkül, r>A jó rosszal van öszvefonva: r>Itt a gazdag nyomva van szükségtül, r>S a dicsőség fátyolba vonva. r>r>Mihez ragad szívünk édesebben, r>Mint tehozzád, szent gerjedelem? r>Mi tölti bé lelkünk' teljesebben, r>Mint te, édes, boldog Szerelem? r>r>Mégis gyakran csak kínzó örömmel r>Fojtogatod nyögő kebelünk! r>Hol örömmel, hol bús könnyözönnel r>Édes kelyhed itatod velünk. - r>r>Csak repülő álomkép s csalódás r>A halandó ember élete! r>Rövid öröm, hosszú gond s bánkódás r>Bús életünk szűk kerűlete. r>r>Rabláncok a földi szenvedések, r>Melyeket csak a halál szakaszt: r>Rózsaszálak a gyönyörűségek, r>Melyeket egy őszi szél hervaszt! r>r>Boldog, ki a reá mért láncokat r>Itt nemesen tűrve viseli, r>S a hervadó gyenge virágokat r>Az erkölcsnek s észnek szenteli! r>r>[1803 körül]r>
Szívemet szorító fájdalmaim r>Erőmet felyűlhaladják, r>Magokat enyhíttetni kínaim r>Könnyeim által nem hagyják. r>Nyögök minduntalan, r>De csak mind haszontalan. r>r>A' volt eddig minden dicsőségem, r>Hogy boldog anya lehettem, r>Jó fiamban vólt gyönyörűségem, r>E kincset már elvesztettem, r>Haszontalan várom, r>Hogy megforduljon károm. r>r>Áldozatúl esett a hazának r>Az ő vitézi halála, r>De a dicsőség nekem anyának r>Örökös gyászomra vála; r>A természet bennem r>Nyög, jaj! hová kell lennem! r>r>A fúvó széltől is hogy féltettem r>Mint legkedvesebb kincsemet, r>Ihol most elébe vethettem r>A gyilkos kardnak mejjemet, r>Jaj, nem repülhettem, r>Életét nem menthettem. r>r>Nagy lélek! te voltál reménysége r>Téged szerető szívemnek, r>Veled eltűnt minden édessége r>Egész világi éltemnek. r>Nálad nélkül félek, r>Hogy még tovább is élek. r>r>Óh ha vérontások végével r>Győzve megtért magzatomat r>Ölelhettem volna, mely békével r>Vártam volna halálomat, r>Egy írígy sors vágott r>Ketté ily boldogságot. r>r>Nagyokat ígérő reménységim, r>Ha ti hát mind elmúltatok, r>Elkeseredett érzékenységim r>Már örömöt ne várjatok, r>Ezentúl életem r>Mert sírva töltögetem, r>r>Nyugodj immár kedvesem csendesen! r>Te pedig édes árnyéka, r>Könnyeim hullását vedd kedvesen, r>Míg a sír nyugvó hajléka r>Megszánván életemet r>Fiam után nem temet.
Látjátok feleim, egyszerre meghalt r>és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. r>Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, r>csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. r>De nincs már. r>Akár a föld. r>Jaj, összedőlt r>a kincstár. r>r>Okuljatok mindannyian e példán. r>Ilyen az ember. Egyedüli példány. r>Nem élt belőle több és most sem él, r>s mint fán se nő egyforma két levél, r>a nagy időn se lesz hozzá hasonló. r>r>Nézzétek e főt, ez összeomló, r>kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, r>mely a kimondhatatlan ködbe vész r>kővé meredve, r>mint egy ereklye, r>s rá ékírással van karcolva ritka, r>egyetlen életének ősi titka. r>r>Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. r>Mindenki tudta és hirdette: ő volt. r>Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, r>s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt r>a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, r>mint vízbe süllyedt templomok harangja r>a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: r>"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", r>vagy bort ivott és boldogan meredt a r>kezében égő, olcsó cigaretta r>füstjére, és futott, telefonált, r>és szőtte álmát, mint színes fonált: r>a homlokán feltündökölt a jegy, r>hogy milliók közt az egyetlenegy. r>r>Keresheted őt, nem leled, hiába, r>se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, r>a múltba sem és a gazdag jövőben r>akárki megszülethet már, csak ő nem. r>Többé soha r>nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. r>Szegény a forgandó tündér szerencse, r>hogy e csodát újólag megteremtse. r>r>Édes barátaim, olyan ez éppen, r>mint az az ember ottan a mesében. r>Az élet egyszer csak őrája gondolt, r>mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...", r>majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, r>s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..." r>Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, r>mint önmagának dermedt-néma szobra. r>Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. r>Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
