Idő 
Értékelés 
Értékelés Tudok vigan nevetni, r>Tudok hiven szeretni, r>S szépről énekleni, r>S kelyhem ha megtöltétek, r>Köszönni bort felétek r>Tokaj szent isteni. r>r>Egy van, mit életemben, r>Sem búmban, sem kedvemben, r>Meg nem tanulhatok, r>Epedtem, olvadoztam, r>Sok lyányt lágy búra hoztam, r>S még sírni nem tudok. r>
Egy világvégi házban r>világszép lány lakott, r>világ végére néztek r>ott mind az ablakok. r>Nem járt előtte senki, r>nem látott senkit ő, r>az Óperencián túl r>megállt a vén idő. r>A világszép lány nézte r>a csillagos eget, r>tavasz táján szívében r>valami reszketett. r>Hajába rózsát tűzött, r>valakit várt nagyon, r>de csak a csillag nézett r>be a kis ablakon. r>S a csillag oly közömbös, r>hideg és halovány. r>S hiába várt örökké r>a világszép leány... r>
Valami arcot, szentséget viszek r>elrejtve mélyen. r>Havas nagy úton bandukolok r>szembe a lemenő nappal. r>r>Ezt a szentséget nem ismeri r>senki kívülem: r>Elítélt próféták máglya-lángja r>perzselte a szívembe hajdan. r>r>Talán az otromba erdők mögött r>találok egy kicsi kunyhót, r>ahol a fehér fenyőasztalkából r>oltárt csinálhatok. r>r>Ott egy Istent imád majd velem r>a kunyhó apraja, nagyja r>s hiába búg az éjben r>a hitetlenség farkasüvöltése. r>r>De addig bandukolok a havas úton, r>szembe a nappal - r>Sötét terhek dőlnek az életemre r>s ferde árnyékok hullnak a hóra.
Gyülnek hangtalanul, gyülnek a tárgyaim, r>úgy gyülnek köribém, mint a gyülő napok r>s esztendők, melyeket megriadó, fanyar r>kedvvel méregetek, mikor r>r>szédelegve, fehér ingben, a lámpafényt r>oltom asztalomon s csöndesen ágyamig r>lépek, át a sötét, kriptasötét szobán r>s mondom: újra betelt, ez is. r>r>Gyülnek könyveim és ellepik otthonom, r>gyülnek gyűrüim és ellepik ujjaim, r>gyülnek régi ruhák s gyülnek az újak is, r>postám új levelet hozott, r>r>tegnap új patyolat-szirmu virágokat r>kaptam, nárciszokat karcsu pohárban és r>gondos, kedves anyám csontnyelü hajkefét r>vett a régi helyett nekem. r>r>Könyvjelző szalagok, zöld üvegek finom r>illatszerrel, arany gombok, ezüst doboz, r>bronz hamutál, acél-domboru tintakút, r>képek, rajzok a négy falon, r>r>száz apró csecsebecs, kéziratos lapok r>felnőtt tornyai és nyolc telegyúrt fiók r>jelzik elrobogó életem útjait, r>mint parányi, meszelt-fehér r>r>mérföldoszlopok és kőjelek, itt-amott r>s furcsán, zajtalanul siklanak el mögém, r>míg az egyre növő számokat olvasom: r>mily közel van a férfikor, - r>r>három kurta kis év, pár közel állomás r>s harminc évbe futok. Ott lebegek, miként r>ívcsúcsára repült, fölhajított kavics, r>mely máris lefelé zuhan. r>r>...És alattomosan szőnek a tárgyaim, r>lelkem szárnya köré untalanul szövik r>apró szálaikat. Pókfonalak kuszált r>borzas rengetegét kötik r>r>karjaimra s opál gombolyaguk ma már r>béklyóként tekerül térdeim izmain. r>Minden mozdulatom halk nyilalást okoz, r>húz a sok kicsi megszokás, r>r>sok szelíd szeretés szála s ez úgy sajog, r>szurkál, fáj, amikor elhagyom otthonom. r>Minden kölcsönadott könyvem e szálakat r>tépi s úgy kiabál: ne hagyj! r>r>Gyűrü nélkül olyan furcsa a két kezem, r>mint a más keze és kapkod ügyetlenül, r>kulcsom játszani kell, nyugtalanit, ha nincs r>jobbzsebemben az óra és r>r>úgy vergődöm e sok tárgy szövevénye közt, r>mint bogárka repes, zümmög az ördögi r>pókháló sürüjén, míglen a vérivó r>végzet ráteszi karmait. r>r>Olykor estelen úgy érzem, a tárgyaim r>visznek, mint rohanó, emberi tömkeleg, r>melyből lépteimet menteni nem tudom r>s rábizom magamat lehúnyt r>r>szemmel, félig alélt testtel: akárhová r>megy, sodorjon el - és néha belémnyilal r>sejtelemszerűen, hogy botor út ez út, r>végromlásba, halálba visz. r>r>... Meddig késlekedel, ifjui lázadás? r>Gyúl-e bennem erő szertecibálni e r>vadgubancu hinár sanda sövényeit r>s meglengetni szabad karom? r>r>gyilkos tárgyaimat rontani, törni és r>züllött csonkjaikat széthajigálni a r>négy égtáj fele és könyvcafatok fölött r>ittasulva tapodni majd? r>r>Akkor meztelenül vágok a rengeteg r>erdők útjainak, végtelen ősmezők r>pázsitján pihenek, oly szabadon kitárt r>szívvel, mint a sudár vadak, r>r>kiknek semmije sincs s mégis a drága föld r>s mennyek sátora fent, minden övék, övék! r>Állván föld közepén, nézem a csillagok r>szőke, rámkacagó szemét r>r>s érzem, elmaradott mind, ami földi lom, r>bús időt mutató, ráncositó kacat, r>szét nem osztogatott életem egy s egész, r>mint sebesáramú folyam r>r>s látván, énekelek nagyszerü éneket: r>Egy vagyok Teveled, aki örökkön élsz, r>ős életszerelem nagy, sosem agguló r>boldog Istene! Ifjuság!r>
Mint az aranykornak boldog századja virágzó r>Képe, szelíd tündér, Fiatalság! visszanevetsz rám; r>Felfeded ártatlan kebelednek rózsaalakját, r>S szívemet a múltnak gyönyörű örömébe meríted. r>A te fejednek aranyfürtjén mosolyogva virítnak r>A tavasz illatozó zsengéi vegyes koszorúkban, r>Pázsitos ösvényed violák közt tévedez és foly, r>Mint a csergedező Arethusa s tiszta Meander. r>Társaid, a mindig nevető Kedv, Tréfa, Barátság, r>Édes enyelgéssel repdeznek játszva körülted, r>A szerelem mennyét feltárja Dióne előtted, r>S karjain andalgó örömében renget az égnek. r>A te vidám orcád, valamint egy hajnali csillag, r>A repülő élet napját felnyitja, bezárja; r>Míg te az élet egét ragyogó lángszínbe' fereszted, r>Elysium myrtusligetévé változik a föld, r>Hol minden kiderült, hol minden szép s nagy előttünk. r>Álmodozó lelkünk nem sejt illy puszta jövendőt, r>Mellyben az életnek volt kedvesi mind elenyésznek, r>S csak szomorún egyedül bujdossa világi futását, r>Mint az alélt utazó az oroszlán durva hazáját. - r>Légy bölcs, légy te vitéz, kardod villáma hasítson r>A földtengelyekig s a föld nagy tengerein túl, r>Homlokodon híred csillagkoronája ragyogjon, r>Tetteidet fél föld leborulva csudálja, imádja, r>Halmozd kincseidet, dúld, pusztítsd Bengala partját, r>Ussza körül gályád a földet százszor, ezerszer: r>Olly szent tiszta öröm nem reszketi szívedet által, r>Mint mikor a boldog fiatalság rózsavirányin r>Andalodó lelked legelőszer kezde hevülni, r>S a gyönyörű álomképet csókolva ölelted. r>r>[1804 után]r>
