Idő 
Értékelés 
Értékelés Akihez szólott a legelső nóta: r>Zsóka menyasszony, férjhez megy a Zsóka... r>Még kurta szoknyás lány volt egy pár éve r>És nemsokára a más felesége... r>Így van megírva pár rövidke sorba, r>Mintha ez olyan természetes volna. r>Az a reporter mit tudta, hogy ebbe' r>Egy kész regény van végleg eltemetve, r>Bevégzett regény, be nem végzett álom: r>Zsóka volt az én első ideálom... r>r>Megejt varázzsal édes, ifju emlék, r>Mintha most ismét az a régi lennék, r>Mintha még mindig könnyű vón' a nóta r>Mintha még mindig hű lenne a Zsóka, r>Mintha még mindig tudnék szőni álmot... r>...Pedig meghaltak mind az ideálok... r>Ahogy elhangzott az az első nóta; r>Édes kis Zsókám, haldoklom azóta, r>Reményem, álmom mind, mind semmivé lett, r>Meghalt. Magával. Maga volt az Élet... r>r>Maga férjhez megy, édes kicsi Zsóka, r>Mást fog ölelni, másé lesz a csókja... r>Óh, legyen boldog majd avval a mással, r>Ölelje Magát olyan forró vággyal, r>Ahogy én egykor átölelni vágytam, r>Szerelem-éhes, boldog, ifju vágyban... r>Haljon el most már minden emlék, nóta, r>Feledjünk mindent: menyasszony a Zsóka...r>
A tiszta nyájasság hol örűl r>Jobban, mint a Parnasszus körűl, r>Hol az ártatlan múlatságnak r>Közepette a búk nem rágnak? r>Zőld ligetek! tibennetek öröm lenni, r>A laurusok és mirtusok árnyékában pihenni. r>r>Itt a múzsák magok vezetnek, r>Nektárjaikból részeltetnek: r>Apolló maga énekelget; r>Az ekhó rá visszafelelget. r>Ott hallik a víg muzsika, ott zengedez, r>Hol a szagos bokrok között Aganippe csergedez. r>r>A hegyek itt mindég zőldellők, r>Újítják kellemetes szellők; r>A leszebb tavasz mindég lakja, r>Mezeit virágokkal rakja. r>Itt egymással víg hangzással táncolgatnak r>Az örömök s öszvekapcsolt karral vígan múlatnak. r>r>Lármás városok! távozzatok. r>Hol laknak a gondok s bánatok; r>Nagy udvarok! csak maradjatok: r>Én e kies helyen múlatok. r>Boldog Máró! élted már, óh! csak te éled, r>A múzsáknak, poétáknak ölében szíved éled.r>
Gyere Úristen, nézd meg, itt vagyok - r>Tudom előtted el nem sáppadok. r>r>Azt, amit adtál - megvan épen - vedd el! r>'sz csak hitegettem magam a Neveddel. r>r>Te oly erős vagy - gondolsz egyet s van, r>De nékem kínos a bizonytalan. r>r>Vagy nem is adtál - én véltem bolondul, r>Hogy számon élet-szöllő mustja csordul. r>r>Ne haragudj hát, Isten, nem hiszek, r>De nyakamban száz kétséget viszek. r>r>Szeress nagyon, hogyan, tudod Te jól azt, r>Mint Nap havat, amit magába olvaszt. r>r>Vagy üss agyon hát, csak törődj velem r>S én nem kérdem, hogy nincs-e kegyelem. r>r>Oda adom a vérem is, ha kéred. r>- Mily furcsa az, hogy Néked nincs is véred! r>r>Te jól tudsz engem, sorsom is tudod, r>De vedd el tőlem a talentumod. r>r>Vagy mért faragtál énbelőlem Embert, r>Kit Bölcseséged gyávasággal megvert?! r>r>Tudom, előtted el nem sáppadok - r>Gyere Úristen, nézz meg - itt vagyok! r>
Sajkás vagyok vad, hullámos folyón. r>Hullámzik a viz, reng a könnyü sajka, r>Reng, mint a bölcső, melyet ráncigál r>Szilaj kezekkel a haragvó dajka. r>Sors, életemnek haragos dajkája, r>Te vagy, ki sajkám ugy hányod-veted, r>Ki rám zavartad fergeteg módjára r>A csendriasztó szenvedélyeket. r>r>Elfáradtam már, messze még a part? r>Mely béfogad révébe;... vagy az örvény? r>Mely nyúgodalmat szintugy ad, midőn r>Mélyébe ránt, a sajkát összetörvén. r>Sem part, sem örvény nincsen még előttem, r>Csak hánykódás, csak örökös habok; r>Hánykódom egyre a folyó nagy árján... r>Ki sem köthetek, meg sem halhatok. r>r>De mily hang ez, mily tulvilági hang, r>Mely bévegyűl a habzúgás közé? r>Tán szellem, égbe szálló a pokolból, r>Hol büntetését már átszenvedé?... r>Egy hattyu száll fölöttem magasan, r>Az zengi ezt az édes éneket - r>Oh lassan szállj és hosszan énekelj, r>Haldokló hattyúm, szép emlékezet!... r>r>Nem voltam többé gyermek, s nem valék r>Még ifju. Ez az élet legszebb éve, r>Mint legszebb perc, midőn a hajnalégről r>Az éj kárpitja félig van levéve. r>Sötétség volt még egyfelől szivemben, r>De másfelől már pirosan kelének, r>Mint a közelgő nap szemeiből r>Kilőtt sugárok, a vágyak s remények. r>r>Amire vágytam, bírni is reméltem, r>S amit reméltem, azt el is nyerém; r>Talán azért, mert nem sok volt... egyéb sem, r>Mint pihenés egy hű barát ölén. r>Hű volt barátom, mert hisz ilyenkor még r>Nincsen kikelve a rejtett önérdek, r>E mindent elrágó hernyója a r>Baráti hűség virágos kertének. r>r>Barátom hű volt; ürítgettem véle r>A boldog órák édes poharát, r>S a lelkesűlés égi mámorában r>Sasként röpültem a világon át. r>S amerre szálltam, minden az enyém volt! r>A dúsgazdagság bársony pamlagára r>Hajtám le főmet, melyet övezett r>A dicsőségnek csillagkoronája. r>r>Ily nagyszerűnek álmodám jövőmet, r>S már hittem is, hogy ez való, nem álom... r>De most egyszerre szívem, melyet a r>Világgal tölték meg, tágulni látom: r>Szivem tágúla, vagy tán a világ r>Kisebbedett? azt nem tudom, de érzém, r>Hogy kebelemben hézag támadott, r>Hézag, keblemnek legmelegebb részén. r>r>És napról-napra nőttön-nőtt ez ür, r>S ez ür miatt nem szállhatott már lelkem, r>Félt, hogy mélyébe hull... s nem kelle többé. r>Mit eddig olyan lángolón öleltem, r>Nem kellett kincs és nem kellett dicsőség. r>Mind a kettő oly fénytelen vala! r>Oly fénytelen, mint lesz az ég idővel, r>Ha elkopik majd csillagfátyola. r>r>Nem kelle semmi, még a jóbarát sem, r>Magam magamnak voltam terhire, r>S futottam, mint kit rémek serge üldöz, r>Az életzajtól messzi-messzire. r>Csöndes magányban keresék tanyát, r>Sötét erdő völgyébe telepedtem... r>Oh e magányban milyen alakok r>Lengtek körűlem s szálltak el fölöttem! r>r>Szivembül jöttek e tündéri lények, r>Szivemnek nem rég támadt üregébül, r>Tündéri lények, milyenekre félig r>Emlékezém a szép gyermekregékbül. r>"Megálljatok! megálljatok!" kiálték, r>"Oh, csak egy álljon meg közűletek, r>Csak addig, mig egy csók s egy ölelés tart!" r>Nem álltanak meg, mind eltüntenek. r>r>Kerestem őket, és meg nem lelém, r>Még csak nyomukra sem akadhaték; r>Nyom nélkül jártak, oly könnyűk valának, r>Könnyebbek, mint a szellő, mint a lég. r>S minél messzebbre távozának tőlem, r>Minél homályosabban láttam őket: r>Annál dicsőbbek voltak, és szivem r>Annál emésztőbb sovárgásban égett. r>r>Szivem sovárgott és én sorvadék, r>Társim nevettek a sápadt fiún, r>Csak jóbarátom, ő nem nevetett, r>Fejét csóválta, búsan, szomorún. r>Mi lelt? kérdezte; én nem felelék, r>Mert hisz magam sem tudtam, hogy mi lelt. r>Szomjas valék s vizet hiába ittam, r>Nem enyhité viz a tikkadt kebelt. r>r>S meguntam ezt a földi életet, r>Mely elvesztette szépségét szememben. r>Föl, föl! mondám, a mennybe! ahová r>Fájó szivemnek tündérnépe lebben; r>Föl a mennyekbe! ha a léget szívom, r>Mit ők színak: tán majd e szomj nem éget... r>S ha ott is futnak tőlem? ah, utánok r>Keresztülbolygom a nagy mindenséget! - r>r>Fényes tavasz volt. A mezőn szivárvány, r>Égő szivárvány százezer virágbul; r>De rám oly búsan néztenek... talán r>Tudták, hogy elkészűlök a világbul. r>A legnagyobb hegy tetejére mentem, r>Onnan tekinték föl az ég felé. r>Átlátszó kék volt a felhőtlen ég... r>Beléláttam... tisztán láttam belé... r>r>Ábránd-alakjaim legszebbike r>Ott volt az égben. Ajka mozgott; szinte r>Hallottam hívó hangjait... de jól r>Láthattam, hogy felém kezével inte. r>Megyek! mondám, s a bérc szélére léptem, r>Ahol száz ölnyi mélység nyilt alattam. r>Már-már ugrám... hátúl egy kéz ragadt meg... r>Eszmélet nélkül visszahanyatlottam. r>r>Midőn eszméltem: a dicső alak, r>Kit az egekben láttam az imént, r>Ott állt mellettem... oh, mit érezék? r>Leirhatatlan édes érzeményt! r>"Ilyen közel van hát a föld az éghez?" r>Zavart elmémmel ekkép gondolkodtam, r>"Im a mennyben vagyok szép angyalomnál, r>S elébb egy perccel még a földön voltam." r>r>Ezt gondolám, de szólni nem tudék, r>Avvagy talán nem mertem szólani, r>Félvén, hogy majd ha ajkam megnyitom, r>Keblemből a menny ki fog szállani, r>És megragadtam angyalom kezét, r>Hogy el ne tűnjék tőlem újolag, r>És derekát átövezé karom, r>Átövezé, mint egy égő szalag. r>r>S merőn szemléltem fényes arculatját. r>Most is csodálom, hogy szemem világa r>El nem veszett e földöntúli fénytől, r>Midőn benéztem szeme csillagába. r>Sötétkék csillag volt az ő szeme, r>És szemöldöke fekete szivárvány, r>S vállán ugy úsztak barna fürtei, r>Miként az éj egy rózsatenger árján. r>r>Meg mertem végre nyitni ajkamat, r>S beszéltem üdvről, angyalokrul, égről. r>Nagyon homályosan beszélheték, r>Mert ő nem értett semmit e beszédből. r>"Én lyány vagyok," szólt, "földi lyány, nem angyal; r>Ahol vagyunk, ez a föld, nem az ég, r>S te itt a mélybe estél volna, ámde r>Én mentésedre még jókor jövék." r>r>"Legyünk tehát a földön," válaszoltam, r>"Földön vagy égen, az mindegy nekem, r>Csak oldaladnál, kedves oldaladnál; r>Hisz ahol te vagy, ott az én egem. r>De űlj le mellém, s engedd, hogy karom r>Szorosabban fűzhessen át, o engedd! r>Úgyis sajátom vagy, tulajdonom, r>Mert téged az én képzetem teremtett." r>r>Leültünk ott a szikla tetején r>S beszélgeténk. Kérdezte: ki vagyok? r>"Egy bús sohajtás voltam eddig," szólék, r>"Öledben ím e csókkal meghalok. r>Most csókolj vissza, lyányka, hogy legyen r>Föltámadásom... - ím, föltámadok, r>Mert csókod ért; s ki bú-sohaj valék, r>Most a gyönyörnek mosolya vagyok." r>r>Ő megcsókolt. Nem kéreté magát, r>Első szavamra ajkamon volt ajka; r>E csók! ez ajk!... mért nem váltunk itt kővé? r>Hadd függtem volna mindörökre rajta! r>E csók, e csók! ez édesb volt a méznél r>S az anyatejnél. Csak ezóta élek; r>Midőn elcsattant e csók ajkamon, r>Érzém, hogy ekkor szállt belém a lélek. r>r>"Tekints körül", szólott a csók után r>A lyányka, "látod, milyen változás? r>Én nem tudom, honnan, s miként van ez, r>De mostan ég és föld egészen más. r>Kékebb az ég, sugárosabb a nap, r>S e fák alatt itt hűvösebb az árnyék, r>S pirosb a rózsa, illatosb a lég... r>Ah, mintha csak egy más világban járnék!" r>r>"Más a világ, más, nem olyan, minő volt," r>Feleltem én, "vagy csak mi változánk? r>De bármiként van, mit törődünk véle, r>Midőn e változás áldás reánk!" r>Egymás ölébe így fontuk tovább r>Beszélgetésünk rózsakötelét, r>S amint eszméltünk szép ábrándjainkból, r>Láttuk, hogy a nap már a földre lép. r>r>Alkonyodék. Arany felhőkön szállott r>A nap violaszín hegyek mögé. r>A messzeségbe nyúló rónaságot, r>E száraz tengert, halvány köd födé. r>A szikla, melyen állottunk, piroslott r>A végsugártól, miként bíbor párna r>A trónon. De hisz trón volt ez; mi rajta r>A boldogság ifjú királyi párja. r>r>Elbúcsuzánk; nem szóval; szemeinkkel; r>S nem szomorúan, oh nem, oly vidáman! r>Az éjt úgy néztük, mint a haldokló r>A sirt, amelyen túl egy szebb világ van. r>Nem ígértük, hogy holnap eljövünk, r>De mind a ketten eljövénk hiven, r>S így éltük által az egész tavaszt, r>Ajk ajakon, kéz kézben, szív sziven. r>r>S így éltük által az egész nyarat. r>Minden napunk egy virágszál vala r>A bokrétából, melytül illatot nyer r>Az istenek olympi asztala. r>De e virágok elhervadtanak már; r>Mit ér, szemlélnem száraz kelyhöket? r>Röpűlj ki e szép kornak édenéből, r>Haldokló hattyúm, bús emlékezet! r>r>Eljött az ősz, ez a vad zsarnoka r>A természetnek. Kérlelhetlen karja r>Letépi a szegény fák levelét,