Idő 
Értékelés 
Értékelés Konduljanak meg a vészharangok! r>Nekem is egy kötelet kezembe! r>Reszketek, de nem a félelemtől; r>Fájdalom és düh habzik szivembe'! r>r>Fájdalom, mert düledék hazámra r>Uj viharnak közeledtét látom, r>És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert r>Nem szakad le szemünkről az álom. r>r>Pillanatra fölriadt e nemzet, r>S szétnézett, mi zaj van a világban? r>És a másik oldalára fordult, r>S mostan ujra aluszik javában. r>r>Ébredj, ébredj, istenverte nemzet, r>Aki ott az elsők közt lehetnél, r>S kárhozatos lomhaságod által r>Mindig hátul és alant hevertél! r>r>Ébredj, hazám, mert ha most nem ébredsz, r>Soha többé nem lesz ébredésed, r>S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak, r>Míg nevedet sírkövedre vésed! r>r>Föl, hazám, föl! százados mulasztást r>Visszapótol egy hatalmas óra, r>"Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!" r>Ezt írjuk föl ezer lobogóra. r>r>Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy r>Volt is, nem is a mienk az ország; r>Valahára mutassuk meg már, hogy r>Senkinek sincs semmi köze hozzánk. r>r>Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk, r>Irtsanak ki hát ezen világból!... r>A haláltól, nem tagadom, félek, r>De csupán a becstelen haláltól. r>r>Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk, r>Haljunk meg oly szépen, oly vitézül, r>Hogy azok is megsirassanak, kik r>Eltörölnek a földnek szinérül! r>r>Legyen olyan minden ember, mintha r>Zrínyi Miklós unokája volna, r>Harcoljon ugy minden ember, mintha r>Egyedül rá támaszkodnék honja! r>r>Oh de akkor, akkor nem veszünk el, r>Akkor élet és dicsőség vár ránk, r>Akkor saját örök birtokunk lesz, r>Ami után eddig csak sovárgánk. r>r>Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép! r>Lépj a síkra gyorsan és egyszerre, r>Mint a villám oly váratlanúl és r>Oly erővel törj ellenségedre. r>r>Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd, r>Mindenütt van, ahová tekintesz, r>S legnagyobb és legveszélyesebb az, r>Ki mint testvér símul kebleinkhez. r>r>Köztünk van a legnagyobb ellenség, r>A cudar, az áruló testvérek! r>S egy közűlök százakat ront el, mint r>A pohár bort az egy cseppnyi méreg. r>r>A halálos itéletet rájok! r>Százezerszer sujtson bár a hóhér, r>Bár a házak ablakán foly is be r>Az utcáról a kiáradó vér! r>r>Könnyü bánni külső elleninkkel, r>Ha kivesznek e belső bitangok... r>Félre most, lant... futok a toronyba, r>Megkondítom azt a vészharangot!
Nem álldaltak bús bölcsőink körül r>Sem bölcsek, sem rokkant királyok, r>Mert nekünk senki sem örül. r>r>Magyar életünk kezdtük tétován, r>Nem láttunk hét kövér esztendőt, r>De minden esztendőnk sovány. r>r>Szorongóknak sohsem adtunk kezet, r>Becsméreltük a jóltevőket r>S örültünk, ha ki vétkezett. r>r>Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt, r>Valami nagy-nagy, ős tanulság, r>Amely kis népeket tanít. r>r>Jöttünk, mert hítt a nyugati Vagyon, r>De erőnk nincs a küzdelemre r>S nyilaktól vérezünk agyon. r>r>S mégis szivesen áldozunk velőt, r>Mert tragikusabb és szebb sors nincs r>Isten és emberek előtt. r>r>Más fajta nép roboghat tova, r>De ily szép, álmos, láncolt fajnál r>Poétább faj nem élt soha.
A király ünnepét fogom énekelni, r>Mikor összegyűltek a dal fejedelmi r>Fényes Visegrádra, Mátyás udvarában, r>Díjért, dicsőségért nagy versenyre kelni. r>Oh lantom! ha értél valamit korábban r>Ha egy szikra lélek volt az asszu fában: r>Most, igazán most kell magadér' kitenned r>Mert nem szabad nevét hiába fölvenned. r>r>2 r>r>Nem mondom, hogy zengjed győzelmes csatáit - r>Ki merné feszítni énekét odáig! r>Ő békében is nagy... vajha békenapján r>Érjenek nyomába egyszerű nótáid! - r>Andalog, andalog a történet lapján r>S felszökken a lantos, hangszeréhez kapván: r>De meg' alácsügged szíve, szeme, karja; r>Mintha mondaná, hogy: "Ki meri? ki hallja?..." r>r>3 r>r>Ki meri? ki hallja? és talán: ki bírja...? r>De engem eléget szégyen rozsda-pírja, r>Hogy időmhöz képest oly keveset tettem r>És hogy az én könyvem még nincsen megírva. r>Állj meg, élet napja, oh állj meg fölöttem, r>Csak míg ezt az egy dalt szépen elzöngöttem! r>Azután nem bánom, hadd jőjön az este: r>Édes lesz a harmat, mely sirom megeste. - r>r>4 r>r>Ama fényes időt hozom említésbe, r>Mikor a nagy király bevonúla Bécsbe. r>Lobogók lobogtak száz diadal-íven, r>Száz harang némult el az ágyudörgésbe'. r>Csillogó követség, hódolatra híven, r>Üdvözölte Mátyást, győzödelmes néven, r>S a bámuló népnek, bár látott elégszer, r>Csaknem elvakítá szemeit az ékszer. r>r>5 r>r>Legelül vivék a győzelem tanúit, r>Fegyveren, zászlókon a harc koszorúit; r>Azután a síp, dob, tárogató zenge, r>S diadal dagasztá a kürtök szarúit. r>Azután egy őrhad; azután a gyenge r>Bécsi szűzek hosszú, ünnepélyes rendje; r>Aztán a királyné, vert arany hintóban; r>Országot ér, ami rajta ragyogó van. r>r>6 r>r>Nem messze a király egyszerű köntösben r>Lovagol. De előbb ott menének közben r>Aranyos apródok, mind ifju növendék, r>Hercegek és grófok fiai legtöbben. r>Majd a holló címert hordozó leventék r>Mátyás közeledtét kürtszóval jelenték; r>S valamennyi ország címere, zászlója r>Hirdeté, hogy ímhol nagy uralkodója. r>r>7 r>r>Ott a négy ezüst csík szép vörös mezőben, r>Látszik, hogy piros vér megáztatta bőven, r>De a hét oroszlány nincsen immár közte r>(Hét magyar vezérünk) mint egykor-időben. r>Hanem ott az András érseki keresztje, r>Jeruzsálemnél azt ő maga szerezte. r>Mindez ábrázolva mesterül egy képen, r>S Hunyadi hollója gyűrüvel középen. r>r>8 r>r>Ott lebeg Csehország büszke oroszlánja, r>Jóllehet mérgében a nyelvét is hányja; r>Koronás fő három, mellyel bír a dalmát; r>S a szomszéd horvátok egyszerű kockája. r>Kardos kar jelenti Ráma birodalmát, r>Vadkan feje s négy hold a szerbek uralmát; r>Hármas koronával Gácsország dicsekszik, r>A szerémi szarvas zöld fa tövén fekszik. r>r>9 r>r>Hát ama nap és hold, a hét sziklavárral r>S aranyos mezőben a turul madárral? r>Te vagy az, te vagy az, gyöngy kis ország, Erdély! r>Aztán a bolgár föld a három agárral. r>Azután Etelköz, melyet ősi kard-él r>Szerze a Bog mellett, a szőke Szerednél; r>Jő Kunország ebe, s a moldvai marha, r>S Havas-el hollója, kis keresztjét tartva. r>r>10 r>r>De ki győzze mindazt sorra énekelni: r>Elmondani is sok, hát még véren venni! - r>A király azonban egymaga kiválik, r>Mert csupán őrajta nincs ragyogó semmi. r>Fegyver-öltözetje, felburkolva állig, r>Annyi drágaság közt egyszerűn barnállik: r>De a fényes lélek, mint egy fényes felhő, r>Homlokán sugároz, mint a nap, ha feljő. r>r>11 r>r>Homlokán sugárzik, űl az eszes képen, r>Mosolyog az ajkán, lángol a szemében. r>Alatta enyeleg harci méne, Kánya, r>S mivel oly lassan kell, nem tudja, hogy' lépjen. r>Maga az aranypénzt jobbra-balra hányja: r>Arany pénz helyett van szeme ragyogványa, r>A szelíd kegyesség, a nyájas tekintet, r>Melyet a nép közé jobbra-balra hintett. r>r>12 r>r>Oldalán egy ifjú lépdelteti ménjét, r>Tőle, mint szerény hold, kölcsönözve fényét. r>János az, Korvinusz, kinek születése r>Nem ismert egyéb, mint szerelem törvényét. r>Szeretet! ez bűne, ez lesz bűnhödése r>Ha feltámad egykor a nagyok önzése; r>Oh! ha mint szeretni, úgy tudna gyülölni: r>Nem látna idegent atyja székin ülni... r>- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Él-é a síron túl vagy nem az emberi lélek? r>Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk r>Fejtegeté; de mivel nem akadt nyitjára elölről, r>Túlnanról akará még megvizsgálni. Azonnal r>Kettényílt az örök titok kárpitja előtte... r>Ő bément s széjjelnézett. Látván a halandók r>Gyenge világa elől elrejtett mennyei pompát, r>Gondolatit szárnyára vevé a lelki dicsősség, r>És ő még fül nem hallott szent angyali hangú r>Énekek énekein kezdé dicsérni az élet r>Felséges voltát, mely várja az emberi lelket. r>Megtetszett kedves zengése az angyali karnak r>S mennyei múzsának lelkét ottfogta. E halmot r>Hamvai tisztelik, és gyönyörű munkái hazáját.
A Herkules-bölcsők ideje volt r>S még a Sors sem aggoskodott miattunk r>S mi, azóta már fölnőtt valakik, r>Unalmunkban kigyókat fojtogattunk r>S nem volt jelszónk a forradalom, r>Csak tudtuk, hogy hős Jövőkkel jegyződtünk. r>Kit itt, kit ott érlelt a Sors, a lomha, r>Nagy, illetlen, magyar forradalomra. r>r>És Páris volt hazánk helyett hazánk, r>Magyar-becsmérlés fájdalmatos kéjünk. r>Kerültük a dunai Ázsiát, r>Hogy dühvel, mindig, csak róla beszéljünk. r>Arany János volt végső lobbanás, r>Süket és sötét volt a magyar lélek, r>Majd harminc évet rossz álomban szunnyadt, r>Míg csalt; ágált, élt a politikushad. r>r>Köd a boulevardon s köd a sziveken, r>Mély bánatok, kiket az Ősz kovácsolt, r>Csilinges, kis, honi históriák, r>Mögöttük a vén Hunnia, a rácsolt, r>Otthon minden félszeg, vigasztalan, r>Itt rámolunk egy bolond-szebb Jövőre, r>Bizót nem kapva s másokért is bízván. r>Akkor jött volt először Tisza István. r>r>Otthon a csöndes, piszkos erjedés r>Utálatos halál-ideje tartott, r>Mikor Párisban kék, magyar acél r>Masszájából formálódtak a kardok. r>Kardok, később majd hazaérkezők r>Lelkünkért s pro pátria, libertáte. r>Együtt forrtunk ott, ki must, ki félig bor: r>György úr, jogász, én s Ottokár, a piktor. r>r>Páris akkor még nem volt csámborult, r>Hunn gyülevész-had sűrü menedéke r>S otthon se tudta több, mint száz magyar, r>Hogy tőlük fél a petyhüdt, úri béke. r>Kis, űzött, éhes, vad csapat valánk, r>Kiket a Sors méltán messze-zuhantott, r>De már honnról piroslottak a rózsák r>S egy-kettőnkre az örökkévalóság. r>r>Akkor nagyon Tisza-Kálmán-szagu r>Volt még mindig e Bécs-vorstadti élet: r>Zsidó báróság, türelmi adó, r>Dzsentri, mágnás, pap és tűrő cselédek. r>Kasztjából ritkán és óvatosan r>Mert valaki vágyódón kinyujtózni. r>Hiszen nem volt másabbul sokkal, mint most, r>De rémnek hittek egy Vázsonyi Vilmost. r>r>De hallottunk már merészségeket r>S pesti Eszterek kezdtek öltözködni, r>Zsidók közül támadott férfi, nő, r>Ki bátrabb, szebb s több volt, mint mind a többi. r>És lent, a Pest-szabásu végeken r>Rejlő jelre vártak nyugtalan ifjak r>S Bródy Sándornak jó hívei nőttek r>S nem azért, mert szép s kellő volt a nőknek. r>r>Szélvész-várásban telt hát az idő, r>Szélvészt, asszonyt s újat várt a triászunk, r>Közös nőnk volt egy fehér, távoli r>S ültük vele ledéren lelki nászunk. r>Zsidó leány - mondtuk -, szimbóluma r>Ránk-siető, új, szép, magyar időknek. r>Addig is, bár nem voltunk nagy-serények, r>Éltünk álmaink sok-sok istenének. r>r>Sok politika és sok szerelem r>S kavarogjon a holt, magyar, pimasz tó, r>Sok buja vers, utazás, papfalás r>Volt tervem és sok, hangos, nép-riasztó r>Zenebona, rivalgó ujitás: r>Egy poéta-Széchenyi vágytam lenni r>S mellékesen, hogy lábunk frissen szedjük, r>Vészi József és Bartha Miklós együtt. r>r>Az Ottokár bolond, nagy vásznain r>Forró testű nők tobzódtak, lihegtek r>S György is, bár módján, szerény-csöndesen r>Zsákmányára készült asszony-szíveknek. r>Páris, dicsőség, harc és szerelem r>Lázát hordta mindhármunk ifjusága. r>Ifjú fejünk Égnek s csodáknak szegzett, r>De Ottokár volt a leghívőbb, legszebb. r>r>S a nők közül szent híreket dobott r>Felénk a lyány, kit hívok Margitának. r>Ifjú szépségét növelte a tér, r>Legenda, pletyka és a furcsa bánat, r>Mely kijóskodott a szemeiből r>S Erdős Renéet ütő vers-vágya, vére r>S Párisban, hol vágy akkor annyit termett, r>Távolról is kincsünk volt ez a gyermek. r>r>Ez a fél-nő és fél-irodalom r>Volt az asszony-neműeknek tetője r>S Györggyel, ki dzsentris, finom, hallgatag r>S Ottokárral együtt reszkettünk tőle r>És vártuk akkor a nagy amazont, r>Vártuk és féltünk, hogy el talál jönni. r>Piktorom, kivel majdnem egy-az voltam, r>Margitát vallott, sugton, félig-holtan. r>r>És hányszor átvitáztunk éjeket, r>Mert tudtuk, hogy immár hajtja a vágya r>És szépsége a szépségek felé, r>Az életbe, szerelembe, világba. r>S hogy egyikünk sem lesz a kezdete r>A kezdetek legeslegszebbikének, r>De legalább kinek lesz első nője, r>Vigye majd ki boldog virág-esőbe. r>r>Együtt-bódultunk, én, György s Ottokár, r>Alkonyati, szörnyű, párisi zajban. r>Izgult, főtt Páris, hírek jöttenek: r>Kozákéknak legkeletén nagy baj van. r>S összekarolt a Nippon-babona, r>Japán-rokonság éltette a gőgünk, r>Vágyunk, rabságunk, szerelmünk és lázunk: r>Vén Földünknek még majd mi magyarázunk. r>r>Ekkor és éppen ekkor jött a hír, r>Hogy minden mást szivünkről leszakasszon: r>Párisba jött a mi menyasszonyunk, r>De ki most már, jaj, igazán menyasszony. r>Hogy Margita most már élni akar, r>Férj lesz hamar első, nagy stációja. r>Csak Ottokár maradt meg tréfás hősnek, r>»Fiúk - szólt vígan -, a japánok győztek«. r>r>És föltárultak előttünk csaták r>S csaták fölött Margita fehér árnya, r>Ahogy bennünket balga fiukat r>Hí a harcba, magához, haza, várva r>S hogy minden bennünk csak: Ő, Margita, r>Menyasszonyunk, a csodás ismeretlen, r>Ő, akiért minden vágyunk nyilallik: r>Hungária, ha blaszfémnak is hallik.
