Idő 
Értékelés 
Értékelés Ha én madár volnék: örökké r>A felhők közt szállonganék. r>Ha festő volnék: egyebet sem, r>Csupán felhőket festenék. r>r>Ugy kedvelem én a felhőket! r>Megüdvözlöm mindegyiket r>Érkeztekor, s elmondom néki r>Távoztakor: isten veled. r>r>Oh nékem olyan jó barátim r>E tarka égi vándorok. r>Ugy ismernek már, hogy talán még r>Azt is tudják, mit gondolok. r>r>Oly sokszor néztem én őket, ha r>Szép halkan szenderegtenek r>A hajnal és az alkony keblén, r>Mint ártatlan kis gyermekek. r>r>És néztem őket, hogyha jöttek r>Mint haragos vad férfiak, r>Hogy a viharral, e zsarnokkal, r>Élet-halálra vívjanak. r>r>És néztem, hogyha virrasztott a r>Beteg ifjú, a holdvilág, r>S ők halvány arccal ezt, miként hű r>Lyánytestvérek, körűlfogák. r>r>Láttam már minden változásban, r>Melyen csak általmentenek; r>S akármikor s akárhogy látom, r>Mindég egyformán tetszenek. r>r>Miért vonzódom úgy hozzájok? r>Mert ők lelkemnek rokoni, r>Mely mindig új s új alakot vált r>S mégis folyvást az egykori. r>r>Lehet még másban szinte hozzám r>A felhőt hasonlítani: r>Vannak neki, miként szememnek, r>Könyűi és villámai. r>
És vége a komédiának, r>A fütty s a taps elhallgatott, r>A nagy függöny szépen legördült, r>S én ott hagyám a színpadot. r>r>S most itt vagyok... oly messze, messze, r>Száz mérföld tőlem a világ, r>Ki egykor azt becsavarogtam, r>Mint a garaboncás diák. r>r>Itt űlök feleségem mellett r>Ebb' a csendes kis faluba'. r>Egykor szük volt a föld, s imé most r>Elég tág e kicsiny szoba. r>r>Itt nézem a hajnalt s az alkonyt r>És feleségem mosolyát, r>S szemem nem kíván többet látni, r>Bármily kevés az, amit lát. r>r>Ki tette volna föl felőlem, r>Hogy ilyen furcsán járok még?... r>De mikor olyan furcsa, furcsa r>Portéka az a feleség! r>
Be szomorú az élet énnekem, r>Mióta eltemették kedvesem! r>Csak úgy lézengek, mint az ősz virága, r>Mely minden szellő érkezésivel r>Egy-egy megszáradt szirmot hullat el, r>S mely csüggedt fővel kimulását várja. r>r>A fájdalom gyakorta megrohan, r>Mint éhező vad, mérgesszilajan, r>S éles körmét szivembe vágja mélyen. r>Kiáltok a sors ellen átkokat, r>Amely az embernek mennyet mutat, r>Hanem megtiltja, hogy belé ne lépjen. r>r>Legtöbbször csendes, néma bánatom; r>Élek? nem élek? szinte nem tudom. r>Jön és megszólít egy-két jóbarátom; r>Beszédeikre ritkán felelek. r>Örültem egykor, hogyha jöttenek, r>Most, hogyha mennek, szívesebben látom. r>r>Gyakran bolyongok föl s le céltalan, r>Bolyongok, míg - azt sem tudom, hogyan? - r>A drága kislyány sírhalmához érek, r>Édes remény tart ottan engemet; r>Remélem, hogy majd szívem megreped... r>Mért csalnak mindig, mindig a remények! r>
Uram! Szinházad rég felépitéd, r>Immár látott az sok, sok ezred évet, r>De darabod nem újult semmiképp, r>A neve egy, a célja egy: az élet. r>Rossz a darab, bocsáss meg, óh, uram! r>A díszlet régi, színtelen, kopott, r>A morál: jaj a jóknak, nagyoknak, r>A hitványak csupán a boldogok. r>r>Uram! Mi játsszuk híven szerepünket, r>Sírunk, nyomorgunk, mert így rendeléd el, r>Tűrjük, hogy kifütyölnek bennünket, r>Pedig mi játszánk lelkesedve, hévvel, r>De már a játék elég volt... elég... r>A szívnek egyszer meg kell nyílnia: r>Darabod hitvány, nem hozzád méltó, r>Lelket mészárló, rossz comoedia!... r>
