Magyar akácnak érett táskája r>Vagyok talán r>S magot-hullajtó, nagy megadással r>Szóródjak át víg másoknak falán: r>Talán ez a sorsom? r>r>Óh, készen vannak az ápolt kertek, r>Biztos falak, r>Belőlem-élők nagy légiója: r>Egy éhes, ifju, kedves csapat r>Várja, hogy kidüljek. r>r>Kis türelem még, óh, kedves utódok, r>Jön a Halál. r>Ezt az Urat még meg.kell ám várni r>Hitvány az Élet és ez a Szabály. r>Sietni próbálok. r>r>Azután mindegy, ki jöhet, jöjjön, r>Mindenki más, r>Vessen magvimból akár egy erdőt r>Sok váró, apró, dühödt uzsorás; r>De én még ma: élek. r>
Hol vagy kipusztult Jéruzsálem, r>Gyászos hírű Nagybecskerek? r>S ti cimborák, kik szétmenétek, r>Mint az anyányi verebek?... r>Oh, Fáraónak árva népe, r>Rólad gyakran emlékezem én... r>- Hisz olyan trupp, mint a miénk volt, r>Nem is volt több a föld szinén! r>r>Ti jóban, roszban hű barátok, r>A koplalásban kollegák, r>A pörpatvarban feleségek, r>Kalandüzésben cimborák! r>Oh! van-e még sok adósságtok, r>Vándorpályátok merre mén? r>- Mert olyan trupp, mint a miénk volt, r>Nem is volt több a föld szinén! r>r>Sok jó napokra emlékszem még! r>- Mikor én hordtam cédulát. r>Mily jóizűen eddegéltünk r>Pattogatott kukoricát!... r>Mily kéjelegve rágicsáltunk r>A nyomor sótlan kenyerén... r>- Oh trupp, dicső trupp, vajmi kár, hogy r>Párod nem lesz a föld szinén. r>r>S midőn búcsúztatókat hordtam, r>Kapálni volt a közönség; r>Nem kaptam semmit, mégis másnap r>Újdonatúj csizmát huzék. r>Oh, trupp! - ebéd után jóllakva, r>Gyakran reád emlékszem én, r>- Hisz olyan trupp, minő te voltál, r>Dehogy lesz több a föld szinén!r>
Midőn mosolygó bölcsességedet r>Belém enyelgi szép epistolád, r>Melyet barátunk, Horvát érdemelt, r>Melyben Horáccal fested a mezőt r>S annak szelíden bájoló nyugalmát, r>Vigabban érzek s boldogabb vagyok. r>Szebbnek találom puszta lakhelyem, r>Kertem virági szebben illatoznak, r>Szebben nevetnek szőlőm fürtjei, r>És kazlaimnak árnya hívesebb. r>r>Igen, de minthogy minden verselők r>Homér atyánktól fogva ekkorig r>Falut dicsértek, engedd meg nekem, r>Hogy én Budáról s Pestről énekeljek. r>r>Midőn Budának roppant bércfokáról r>Szédülve Pestnek tornyait tekintem r>S a száz hajókat rengető Dunát, r>A nagy Dunának tündér kertjeit r>És a habokkal küzdő szép hidat, r>Melyen zsibongva egy világ tolong; r>Midőn körültem minden él s örül, r>S újabb meg újabb érzelemre gyújt: r>Itt a tanult kéz nagy remekjei, r>Ott a dicső ész alkotásai r>Az élet édes bájait mutatják, r>S mindazt előttem testesülve látom, r>Amit magamban csak képzelhetek: r>Kívánhat-é még többeket szemem? r>r>Hát amidőn majd véled s Helmeczinkkel r>Virághoz együtt ballagunk karöltve, r>S a bölcs öregtől új lelket veszünk! r>Onnét tehozzád s nyájas asztalodhoz, r>Hol a kinyílt szív s józan ész kinál, r>S vidám szabadság s tréfa a szakács; r>Ornnét Palinkhoz, Pécel dallosához r>És mindazokhoz, kik barátaink, r>S velünk egyenlőn tudnak érzeni. r>Hol majd hazánknak ó s új dolgait, r>Majd a világnak főbb történeteit r>Száguldjuk által, és mustrára intjük r>A föld királyit s büszke nagyjait; r>Vagy majd Kopernik égi útjain r>Vizsgáljuk e nagy Minden titkait, r>És a világok systemáit oldjuk; r>Majd a morálnak mély törvényein r>Platónkkal újabb s szebb respublikákat r>Alkotva, Solont s a dicső Lykurgust r>Lehozzuk embert boldogítani. r>r>Ha azt megúnjuk, mert mindent megún r>Az ember, s édes a változtatás, r>Szemünk legelhet Thespis bájvilágán r>S a táncolóknak szárnyas rendein, r>Szívünk örömre olvadozva repdez r>A zengzeteknek szép koncertjein; r>S ha kell, közel van kert, szőlő, liget, r>Horáccal untig ott kapálhatunk, r>S nevetni fognak ott is a bohók. r>r>Mi kell tehát több? Élni és örülni r>S használni célunk, nem pedig heverni; r>S a bölcs nyugalma háboríthatatlan r>A pesti bálban s csörtetés között, r>Mint a magányos rejtek árnyain. r>r>Nyugodni, enni, inni és alunni r>Lehet mezőn is; oh, de mint örüljek r>Fákkal, füvekkel, ökrökkel sokáig? r>Csupán szememnek tárgyi mindezek. r>Szivemnek ember és rokon kebel kell, r>Kivel vegyítse érzeményeit; r>Elmémnek elme, mely megértheti, r>S melyben sugárit tűkröztetheti. r>r>Van itt is ember, mondd, de millyen ember? r>Inség, gonoszság néz ki vad szeméből, r>S lesujt pipádért, hogyha nem vigyázsz, r>Szemét sötétség, vállát terh sanyarja, r>S utálja mindazt, aki boldogabb. r>S mi szép mulatság látni izzadását? r>Mi szép nekem még rajta szántanom, r>S aszott kezéből lesni sültemet? r>Nem szebb-e Pesten vígan perleni r>Werbőczi hajló nyelvén, és merészen r>A szent igazság mellett harcra kelni? r>r>Barátom! a bölcs boldog mindenütt, r>Az Hortobágyon, az Pesten, Budán, r>Mert ő magával hordja kincseit; r>De boldogabb ott mégis, hol körűlte r>A nyájas élet hinti kellemeit, r>És szíve, lelke tárgyát lelheti, r>Mint hol magába zárva él magának, r>S csak álma tündérképét kergeti, r>Mint egy vadonban bujdosó fakír. r>r>Rendeltetésünk nem magányos élet r>S örök komolyság és elmélkedés, r>Hanem barátság és társalkodás. r>S nem a világi jókat megtagadni, r>De józan ésszel vélek élni tudni r>A bölcseségnek titka és jele. r>r>Maradj s perelj te Pesten, s élj vidáman r>Barátid édes társaságiban, r>S ne kérj az égtől többet, mint adott. r>Van annyi, mennyi kell, s ha ez kevés, r>Kevés lesz a föld minden kincse is. r>A vízikórság szomját el nem oltja r>Minden Dunáknak s tengereknek árja; r>S az ép gyomornak egy pohár elég. r>r>Ha van mit ennünk, innunk és szeretnünk, r>Ha józan elménk, s testünk nem beteg, r>Kivánhatunk-e s lelhetünk-e több jót, r>S adhatnak-é mást a királyi kincsek? - r>Így ír, így érez, így él most barátod, r>Ki téged, édes Miskám, megkeres r>Az új Zephyrrel s első fülmilével, r>S veled csevegni és nevetni fog. r>r>[1815]r>
Miért mondottál rosszat nékem? r>Én nem bántottalak, barátom, r>Hogyha valamiért haragszol, r>Szívesen bocsánatot kérek r>S szeretném, ha most velem jönnél, r>Megnézzük majd a favágókat r>S leheverünk együtt az erdőn, r>Fejünk fölött hullámzanak a lombok, r>Hűs tengerfenékről az eget nézzük, r>Ahol meg zsenge felhők lombosodnak. r>Ott nagy nyugalom karol majd belénk r>És nékünk az most olyanigen jó lesz, r>Háromszoros a jó, ha kettő kapja, r>Azért szeretném, hogyha velem lennél, r>Mig odahallik este a harangszó, r>A bogáncsokat leszedjük egymásról r>S hazaballagunk éppolyan fáradtan, r>Miként a kapás, szótalan munkások, r>Akik a földek békés erejébe r>Százannyit termő magokat vetettek. r>
Mailáth! poétád éneke leng feléd, r>Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait r>A Kárpátok közt zúgva szórja, r>Tört jeget és köveket sodorván; r>r>Csak mint az alkony enyhületén kalász- r>Párnáján pihenő lyányka szelíd dala r>Üdvezli a várt est nyugalmát r>S a hegyek ormai közt mosolygó r>r>Holdat, midőn már csend fedi a mezőt, r>S a pásztorkalibák gőze a völgybe szállt. r>Mailáth! poétád napja húnyik, r>S nem ragadoz dala árja többé r>r>Tündér tükörben nyílt nekem a világ. r>S mint egy Pygmalion szobra, ölem hevén r>Életre gyúlni látsza honnom, r>S annak ivá kebelem sugalmát. r>r>Mellembe, mint egy Ilion éneke r>Zengett a haza szent lángja; Olympia r>Istenfiakkal küzdve tűnt fel r>Isteni bájba merűlt szememnek. r>r>Eltűnt a rémkép. Ámde ha szózatom r>Szép lelkedre hatott, nem vala puszta hang, r>Nem, mely tudatlan gyermek ajkán r>Lelket emelt; koszorúm ne bánd meg! r>r>S ha szépnek érzed férfias énekim, r>Benned vagynak azok, benned a honni szív, r>Melyet magasztalsz, benned a hív r>Honszeretet daliás erénye. r>r>Menj, énekeld hát e magas égi lényt! r>Ezt harsogta örök Pindaros és Horác, r>Ez isteníté a világnak r>Hajdani váteszit és erősit; r>r>S ez nyit nekünk, ím, élisi pályatért r>Rákos hős mezején. Hallom a pályazajt r>S a pályazajban Széchenyink hős r>Hágdozatit, lova könnyű győztét. r>r>Oh, énekeld őt, a diadal fiát! r>Eurus szűlte pején mint viva, nyerve díjt; r>[Mint áldozá fel ezreit, hogy r>Ész müvein kecsesülne nyelvünk,] r>r>Mely újra szülje a lerogyott magyart r>S Pannon férfidiszét. Engem a villitánc r>Int már; de honnom új virultán r>Vert dalodat porom érzi majdan. r>r>[1830]r>