Idő 
Értékelés 
Értékelés Hajnali harmatban, r>Selyemfüves réten, r>Ezer virág friss illatát r>Kalapomba mértem. r>r>Rozmaringos hintón r>Repültem idáig, r>Kék nefelejcs, tuipános, r>Takaros házig. r>Van ennek a háznak r>Olyan virágszála, r>Kinek harmat rózsavíztől r>Kivirul orcája.r>
" - Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság! r>Ne légy más, mint az Igazságos Úr. r>Több kalászt adj, de azért el ne vedd a r>Rózsát. r>r>Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba, r>Gyere ki, nézd meg - szolgád mit csinál? r>Ronggyá nem mosná élet-subád ember r>Átka. r>r>S Neked könnyű vón a tövist letörni. r>Tanulhatnál még tőlem is, Uram - r>Én töröm s nem lesz vacsorám, csak - föld: egy r>Ölnyi. r>r>A telked azért mégis tisztitom csak. r>És már egy nagy sajgó gerinc vagyok - r>Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán r>Rontsak. r>r>Azért ameddig csak birom, csinálom, r>Bár kezemen csalánmart hólyag ül. r>S ha vihar jönne, mint a korhadó fa, r>Állom. r>r>De add kölcsönbe legalább subádat: r>Téged nem ér el átok és eső, r>Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a r>Lábad. r>r>Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé - r>Testemnek ágyam is hideg, a Föld r>S aranyszavad átváltozott rossz, kongó r>Érccé. r>r>S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te r>Nagy passziódban; és a lelkem is r>Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt r>Hintve: r>r>A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten. r>Bizony mondom, még nincsen is szemed, r>Most nem látsz. Lennél immár igazságos, r>Isten!" r>r>Fáradt baromként reszket lelke, teste, r>Félmunkát végző társak röhögik r>S feszül, mert tudja - reá korábban jön r>Este. r>r>Nagy, roskadt lelke igéket emel még r>S kilógatja fakult, sápadt szivét, r>Mint akasztott ember szederjes, szürke r>Nyelvét. r>
Te, Isten, ki Titok vagy, tudod r>Hogy én nem vagyok mai gyermek: r>Az én ügyem a te ügyed, r>S ki ellenem támad, azt verd meg. r>r>Mert mi együtt kezdtük a hűhót, r>Mert egyformán Titok a voltunk r>S ami lázmunkánkban hazug, r>Mindent, mindent együtt koholtunk. r>r>Te, Isten, mi egyek vagyunk: r>Mikor kimérákba szerettem, r>Már ott voltál hátam mögött, r>Nehogy kimuljak hülye sebben. r>r>Nógattál folyton konokul. r>Hogy véresen be a bozótba r>Törjek magyarul, dalosan r>S hogy ne némuljon el a nóta. r>r>Én voltam, Isten, bolond nyilad r>S nyiladat most már messzelötted. r>Fölemelt, véres homlokom. r>Nem ejtem porba most előtted. r>r>Mert, jaj, nagy dolog ez a dolog, r>Nagyobb, több, mint egy élet ára. r>S én más bolondként nem megyek r>Egykönnyen a kálváriára. r>r>Most: vagy-vagy, eldől, ha akarod. r>Hogy ér-e valamit a kardunk. r>És hogy ér-e az valamit, r>Mit együtt kezdtünk és akartunk. r>r>Titok vagy, ős Titok, tudom én, r>Velem együtt és a világgal, r>De egy percnyi szeszélyedért r>Mégsem égek el hiú lánggal. r>r>Együtt kezdtük, vihar-fellegek r>Nőttek a fejemre azóta, r>Te, Isten, te, Titok, közös r>Bűnünk volt minden bűnös nóta. r>r>Mikor még mint kicsi nebuló, r>Templomban diktáltam a zsoltárt, r>Már akkor bűntársam valál, r>Már akkor is fölbujtóm voltál. r>r>Éreztem viharos kezedet, r>mely fiatal hajamat tépte: r>Te voltál az elindítóm r>S kell, hogy te légy utamnak vége. r>r>Az én ügyem a te ügyed is, r>Hogyha hívedet meg nem tartod, r>Nem hisz benned majd senki sem: r>Isten, Titok, elő a kardodr>
Kegyetlen a végzet; nem hagy sok időig örűlni r>Minket együttlétünk édeni napjainak. r>Ámde az a földnek bármely részére ragadhat, r>Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived. r>
Tudom, hogy a szív nem vigyáz tanácsra, r>Kivált az első fájdalom hevén; r>Csak könnyek és csak bús nyögések adnak r>Szorult kebelnek édes enyhülést. r>De hát te meddig sírsz még Dencsidért? r>Mikor találsz te már vigasztalást? r>r>Siralmaidban lát a felkelő nap, r>Siralmaidban hágy, midőn leszáll, r>Siránkozol, ha rózsát nyujt kezedbe, r>S ha illatot hint rád a szép tavasz; r>Dencsid keserged, amidőn az ősz r>Lehelletével hervad a virány, r>S előtted intve sárga lombja hull. r>r>Nem így, barátném! van itt is határ, r>Amellyet általhágni nem szabad. r>Szép lélek, amelly könnyen kap sebet, r>S a fájdalomnak önti könnyeit, r>S magát kisírván szenved csendesen; r>De kényes, amelly sebjét nem felejti, r>Sem orvosolni nem bátor s kemény, r>Hanem lecsügged, s önmagát emészti; r>S hiú, ha még mély sebjével dicsekszik, r>Ha fájdalomban édeset keres, r>S veszett gyönyörré változtatja a kínt. r>r>Tágúljon a szív könnyek által, amíg r>Feszíti, fojtja a nyers fájdalom. r>A férfiszem sem bírja könnyezetlen, r>A bölcs is érzi a csapást, midőn r>Szerelme édes lánca elszakad; r>De már ha első kínjait kiforrta, r>Az észnek égi balzsamát veszi. r>r>Mi haszna vívjuk a kemény eget r>S a bús koporsó gyémántzárait? r>Nem hat siralmunk s jajszavunk oda! r>Mi haszna sírsz hát, és miért siratjuk r>Azt, aki békes révre jut korán, r>Ki csak tavassza kellemit szedé, r>S itt hagyta a tél puszta napjait? r>r>Nem szívja többé Dencsid ajkidon r>Az élet első gerjedelmeit, r>Nem érzi többé csókjaid hevét, r>Sziveddel öszve nem döbög szive: r>De már nem érzi a fájdalmat is, r>E földi élet számtalan veszélyit, r>A test fenéit, a lélek dühét r>S nem a halálnak irtózásait; r>Nem játszik a sors kéjje ővele, r>Sem a hatalmas durva büszkesége, r>Nem csalja őtet áruló barát, r>Szerelme kínja nem szakítja szívét, r>S nem látja a bűn győzedelmeit. r>r>Ki tudja éltünk számtalan csapásit r>Leírni? Minden óra újakat szül, r>Újabb veszélyt hoz minden percenet. r>Itt a mosolygás sírással vegyül, r>Itt minden édes mérget rejt magába, r>S gigászi harcot minden nyúgalom. r>r>Oh, hadd nyugodjék magzatod tehát r>A boldogoknak csendes enyhelyén, r>Túl a veszélyen s földi harcokon, r>S fedezze béke kedves hamvait! r>Követni fogjuk őtet nemsokára; r>De már követjük és útban vagyunk! r>Nem vesztjük azt el, újra megtaláljuk, r>Csak egy kevéssé ment előbbre tőlünk. r>r>[1812-1815 között]r>
