Idő 
Értékelés 
Értékelés Bizony, bizony csehül vagyunk! r>Mellem szorúl, majd megfulok, r>S szivem táján valami rág... r>Belőled én, árnyékvilág, r>Aligha el nem patkolok. r>r>Hányszor kivántam a halált! r>És most midőn már közeleg, r>Midőn félig rám lehele: r>Olyanformán vagyok vele, r>Mint a mesében az öreg. r>r>Hiába! bármi a halál, r>Az élet nála többet ér. r>Van ottan béke - semmi más; r>Van itten bú - de vígadás r>Kéjében is pezsg ám a vér. r>r>S én már maholnap elhagyok r>Örömeket, fájdalmakat. r>Most gomblyukamban a virág, r>S ha újra zöldül a világ: r>Talán sirom halmán fakad. r>r>S ti majd, ti jó fiúk, kiket r>Hozzám barátság lánca köt, r>Kikkel most annyi éjszakát r>Fölségesen virasztok át: r>Gyászoltok a halott fölött. r>r>De én azt mondom, társaim, r>Hogy engem ne gyászoljatok; r>Természetünktől az elüt - r>Mert tudjátok, velem együtt, r>Ti mind víg fickók voltatok. r>r>Jertek ki hozzám legfölebb, r>S ha állotok sirom körűl: r>Vigan hangoztassátok itt r>Holt cimborátok dalait r>A múlt idők emlékeűl!r>
Olyan szép az este, Mihály gazda jőjön, r>Forduljunk itt egyet a temető-kertben! r>Ugy sem sokáig lesz már kelmed a földön! r>Amint mondja, - s benne volna szivesebben. r>r>Fogja meg a karom, ballagjunk csendesen, r>Jól esik arcára néznem s ősz fejére! r>Azt gondolom: maga ösmerteti velem r>Gyász kertét, e helynek hallgatag kertésze. r>r>Ugy szeretek én a halálról beszélni, r>Kivált az olyannal, aki nem fél tőle; r>Legkivált kelmeddel, aki ugy ösméri, r>Ki szolgálatában örven évet tölte. r>r>Bizony sok szép idő! már számát se tudja: r>Annyi idő alatt mennyi sírt megásott; r>A harangot húzni beh szomorún tudta, r>Mig lenn a sírgödröt bekaparták mások. r>r>Mennyin elhullottak jobbja s balja mellől! r>Földbe' van gyermeke, nője, unokája; r>Ah, kelmedet, majd ha mint egy vén fa eldől, r>Mennyi ismerős szív rokon-hamva várja! r>r>Mit az emlékezet állit e bús helyre: r>Kirothad a fejfa, írása elmállik; r>Lapos lesz a halom, felveri a perje, r>S az ember nem tudja végre, melyik másik? r>r>De kelmed, a sírok élő vén fejfája, r>Tudja, hol ki nyugszik? s megmutatja bizton; r>Kinek anyja meghalt, mig járt vándorlásba, r>Reá igazítja: melyik halmon sírjon! r>r>Minden fel van írva emlékezetében; r>Ugy-e szomorú volt a harang szólása, r>Mikor a szép Julcsát eltemették itten, r>Kinek szerelemből történt halomása? r>r>Mikor a jó özvegy, ki hét árvát hagyott... r>Hát még hogy kimult a boldog nagyasszony! r>Nem tudom, mikor lesz megint olyan halott, r>Egész falu népe kit ugy megsirasson!? r>r>És mindezt megérte, mindezt tudja kelmed! r>Most csak a tájat mutassa meg nékem, r>Melyet magának szánt csendes nyugvó helynek, r>Hol itélet-napig nyugodjék békében. r>r>Ott ássuk meg a sírt fáradt tetemének, r>És belé bocsátjuk ékes szent beszéddel; r>Kedves éneke lesz a halotti ének, r>Mit oly buzgón mondott sok álmatlan éjjel. r>r>A harang szólását ha hallhatná kelmed, r>Vén gondviselőjét hogy siratja! - s annak, r>Aki annyi fáradt vándort lefektetett: r>Buzgón kiván a nép csendes nyugodalmat!
De hát oly ösztövér remény is táplálhat, r>Hogy aki még ma él, holnap meg nem halhat? r>Hát ha az egészség s az erő jár veled, r>Bízhatsz és a halált még messze képzeled? r>Ily édes álmokkal ne csalogasd magad, r>Mert biztos örömid közt hamar elragad. r>Gyakran a legnagyobb erők leroskadnak, r>Ledűlt oszlopai ezekre szakadnak. r>Mikor így az erős a főldön fetrenge, r>Minden bajon kívűl nyúgova a gyenge. r>Gyakorta sírhalmot a meghólt ifjaknak r>A vénség nyálazó erőtleni raknak. r>A halálnak jöttét egy ember se tudja, r>Az erő, a szép szín gyakran elhazudja. r>Mindezek az Isten titkának házába r>Sorra vagynak metszve Adamás táblába. r>Ezt az emberi ész soha fel nem járja, r>Bár minden titkoknak légyen nagy búvárja. r>A' bizonyos, hogy meg kell halni mindennek, r>De rendelt idejét ki tudhatja ennek? r>Várhatja hát éltünk akármelyik pontja, r>Hogy gyógyíthatatlan mérgét reánk ontja. r>
Tavaly delejes, dúsnövésű r>hajamban sercegett a fésű... r>Én nem tudom, hogy mi a titka, r>hajam ma gyöngeszálú, ritka, r>megtört, puha, mint ócska kelme r>szálakra szétnyűtt, satnya selyme r>s oly könnyen enged, símul, hajlik, r>oly szépen helyére hanyatlik, r>mint enyhe elmúlásra várván r>erőtlen nagybeteg a párnán. r>r>S jaj, veszteség, mi meg nem térül! r>e gyatra fürt is egyre gyérül, r>olykor szálanként, majd sereggel r>tépi a fésű foga reggel. r>S mikép hegyen, hol sok vihar volt, r>sápadtan ütközik a tar folt r>s orkán-seperte szikla-ormán r>nem sarjad új fa: ilyenformán r>terjed a tisztás köre szépen r>koponyám tarlott tetejében. r>r>Ami azelőtt lomb lehulltán r>fogott el, az ma idők multán r>egy-egy hajszál hulltára támad: r>bizsergő, halk nyárvégi bánat - r>és lelkemet lankadtra fújja r>október lengő mélabúja: r>A tavaszvágy, mi régi költőt r>annyi epedő dallal töltött, r>hirdetvén, új rügy, új kacaj lesz: r>nekem valami égi hajszesz. r>r>Nem is kutatom már, mi tette, r>hogy hajzatom ily gyér felette: r>talán a csókok lassú mérge? r>talán a gondok sunyi férge? r>Hiszen mindenki szíve voltam, r>Minden sírhantra én hajoltam, r>minden bölcsőnél ottan álltam, r>minden porontyot én dajkáltam, r>én tanítottam, én neveltem, r>minden kunyhóban én teleltem. r>r>Míg mély alvókkal megrakottan r>ment a hajó, én virrasztottam, r>úgy dohogott, suhant előre, r>hogy egymagamban voltam őre: r>az utasoknak mindahánya r>helyett aggódó kapitánya. r>Én jártam mindig minden útban, r>én szerettem és haragudtam, r>én éltem, sírtam, én daloltam r>mindenki helyett. Költő voltam. r>r>...Most is, amíg e verset írom, r>egy hajszál pihen a papíron, r>minden kecses, japáni rajznál r>finomabb rajzú, vékony hajszál. r>Hever halottként odalent és r>bennem készül a gyászjelentés: r>Félévet élt. A színe barna. r>Kitépte gyilkos végzet karma, r>nem használt kenőcs, villany, éther... r>Szegény, alig öt centiméter. r>r>Görbült ágacska. Lágyan ível r>finom hajlással, bájos ívvel, r>akár eső után a márvány- r>eres felhőkön a szivárvány. r>Azt is hihetnéd, kicsi híjja, r>hogy kis koboldok könnyed íjja, r>amelynek húrja-közepéről, r>sóhajból sodrott idegéről r>fürge pillanat-nyilvesszőkben r>az ifjúság, mi tovaszökken. r>r>Nekem e hajszál most az újság, r>sűrített, mély élet-tanulság, r>egyetlen kérdés, nagy dilemma, r>nekem ez a történelem ma: r>ifjak vagyunk, élünk, verekszünk r>s - nem segít orvos - megöregszünk. r>Ó be szomorú, jaj be félek! r>Vigasztalj verssel, örök lélek, r>életen túlnéző mesékkel, r>bizarr, bolondos bölcseséggel. r>r>Higyjem, tündérek hada száll át, r>amerre jártam s hullott szálát r>hajamnak sorra felkutatják, r>síma fürtökbe símogatják, r>gömbölyű arccal, fitos orral r>fujják be fénylő gyémántporral, r>egy gyökerét is el nem vesztik, r>ápolgatják és megnövesztik, r>egyenként gyűjtik s összeadják r>s mikor meghalok, visszaadják. r>r>Fürtjei a Sámson-erőnek r>fejemre szépen visszanőnek r>s mint vágtató musztáng sörénye r>vagy üstökös lángcsóva-fénye r>lobog utánam majd az égen, r>a messzeségen, mindenségen, r>amerre végtelenbe tágult r>szellemem zúgva végigszáguld r>és seprő hajam sűrű hossza, r>a csillagokat csiklandozza. r>r>S mikor az iramlást megúnván, r>szendergek habos fellegdunnán, r>érzem, hogy egy kéz öt kis ujja r>körmét erős hajamba túrja, r>úgy elvész benne, meg se látszik, r>borzolgat, babrálgatva játszik, r>kemény bozontját szétzilálja, r>belemarkol és megcibálja, r>mint régen, régen. S én a boldog r>jó fájdalomtól felsikoltok.
Volt emberek. r>Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. r>Nem téve semmit, nem akarva semmit, r>hatnak tovább. r>
