Idő 
Értékelés 
Értékelés Irígyen a sors boldogságom ellen, r>Pozsony! körödből ismét messze hí; r>Megyek - de dúlva van bucsúzó mellem, r>Miként váradnak puszta termei. r>Utánam intesz még Dunád ködébül, r>S arcomra keserű köny árja gördül. r>r>Nem hosszu volt tebenned múlatásom, r>S az órák mint a nyíl röpűltenek, r>De ily órákat a nagy mennyországon r>Angyalnak adnak csak az istenek. r>Édenben éltem üdvözűlöttképen r>Barátaimnak nyájas, hű körében. r>r>A messze távol kéklő fátyolába r>Takarja már szép képedet, Pozsony, r>Nem lágyul a vad végezet, hiába r>Nyögel panasz kesergő ajkamon: r>Mennem kell! s tán örökre szakadátok r>Már tőle el, ti szeretett barátok? r>r>Vegyétek hát a bujdosó kebelnek r>A zúgó szélben hangzó végszavát: r>Szerencse kényei akár emelnek, r>Akár nyomor s inségbe döntnek át, r>Míg a koporsó nyugtomat nem adja, r>Érettetek gyúl szívem indulatja.
Immár kész koszorúnk, melyet tíz hónapig izzadt r>Arccal, gyenge eszünknek gyüjtve diszét, fonogattunk r>A zöld Pindus alatt, a nyájas Múzsasereg közt! r>Ennyit, nagytudományu atyák, volt gyüjteni képes r>S nem többet iparunk! - Noha édes múzsai körben r>Töltni időt, noha Pallas kertjében gyönyörűebb r>Illatozásu virágok kelnek, mint a vadonynak r>Puszta helyén, fárasztóbb mégis a pindusi ösvény, r>Vonzóbb drága szülőnk s kedves rokonink köre, mintsem r>Hogy kis időre szivünk azt kész nem volna kerülni. r>Számüzetett Naso, ki tanítál a Helikonra r>Törni utat s akadályt meggyőzni karunk panaszid már r>Nem veszi a tanodába, se Nepos hősei éltét, r>Ki mutatá híven, mennyit vittek vala véghez r>Graecia nagy fiai s Karthágó győztesi, mely jót r>S mely rosszat tettek, mi csatákba' valának r>És hogy haltanak el. Mai ünnep válni megenged r>Tőletek s a tanulástól, míg belekezdeni kell majd. r>Nagyságos báró, tanodánk kegyes elnöke s atyja! r>S ti tisztelt figyelők, ti nagytudományu atyáink! r>Volt türedelmetökért szívünk mit nektek adózzon, r>Hogy minket hallgatni nem untatok el, rebegőket? r>Gonditokért hálás kebelünk forró köszönetjét r>És a csekély szálkú koszorúnkat kegybe vegyétek! r>Hosszú éltetöket soha gond, bú, baj ne epessze, r>Létünk és tanodánk folyton kegyetöknek örüljön! r>Drága tanító úr, ki fáradhatatlan iparral r>A tudományokban jártassá tenni akartál r>Bennünk', vedd végső együttlétünkben ezen pár r>Búcsúszót, mert elválunk sok időre tetőled! r>S ti kedves helyek, ahol számt'lanszor mulatoztunk r>Vagy nagy körbe' leülve, vagy a labdát veregetve r>És kapkodva, vagy ugrándozva, vagy édes örömben r>Víg dallokra fakadva, ezentúl csend üli kedvelt r>Tájitokat, már-már elhagyni fogunk mi ezennel! r>S végre deáktársim, kik nem köz s renyhe erővel r>Jártátok velem a tudomány ösvényit: ez óra r>Tőletek elválaszt, szétoszlunk mostan, egy erre, r>Másik amárra megyen születése helyére, holottan r>Hány örömek várják édes szüleinknek ölében! r>Majd amidőn a sors keze minket messzire széleszt r>Egymástól, midön itt nem lelt örömökbe förödve r>Lészünk szűlőink hajlékában, midön ekkép r>Szólhat már ajkunk: ti komor gondok, nem adunk most r>Helyt főnkben néktek, kipihenni fogunk sok r>Munkáinknak utána, pihenni, nem tanodával r>Gondolkodni! Elég volt tíz hó arra! - O akkor r>Még egyszer gondoljunk itten lelt öröminkre, r>Gondoljuk, mennyit fáradtunk s izzadozánk itt, r>A tudományoknak kimeríthetetlen ösvényén. r>S most társim! miután végét már érte a munka, r>Amely tíz hóig szűnetlen foly vala köztünk, r>Jóisten veletek! Tanodánkat hagyjuk örömmel r>És szaporán édes szüleink kebelébe siessünk!
Vert az óra, r>Halnak a remények, r>Kik szívembe r>Hajnalfényt hintének; r>Szebb jövendő r>Tiszta hajnalfényét, r>Mely keblemnek r>Éjjelét üzé szét. r>r>Vert az óra! r>A szörnyű itélet: r>"Elszakadni r>Mindörökre tőled, r>Lány! szerelmem r>Nyájas tavaszában!" r>Zúga hozzám r>Rémes kongásában. r>r>Szűm nyugalmát r>Ismét hol találja, r>Messze tőled r>Keblem ideálja? r>Honnan int a r>Csendes béke réve, r>Honnan int a r>Bujdosó elébe? r>r>A mosolygva r>Kedvező szerencse r>Pályád édes r>Örömökkel hintse, r>Míg én búban r>A széles világot r>Átfutom, nem r>Lelve boldogságot.
Itt a bucsúperc: válok. - Nem szabad! r>Leomlok, a világ kereng velem! r>E szenvedés, e szörnyü kín alatt r>Hogy nem repedsz meg, égő kebelem? r>r>Nem, én nem hordom többé terhemet, r>Habár egy élet rajta függene, r>Válj lángszavakká, titkos érezet, r>Te szívem pokla, szívem édene. r>r>S ha szólanék is, mit remélhetek? r>A sors irántam oly vad, oly kemény; r>Oh kárhozat, oh gyilkos képzetek! r>Nem gyúl érettem viszonérzemény. r>r>Én távozom, s örökre távozom r>Gyötrő titkommal tőled, oh leány! r>Vezessen a sors boldog útakon, r>Öröm-tavasznak tündér-korszakán. r>r>Legyen pályád mosolygó rózsakert, r>És minden óra benne rózsaszál, r>S ne tudd, ne tudd, leányka, e levert r>Sziv-éjjelen, hogy csillagom valál!
Mint kit a halál hatalma r>E világból elszakajt, r>S ösmeretlen sors elébe r>Messze választ, messze hajt: r>Úgy megyek ki most körödből r>Lelkem elhalván bele, r>Fájdalomnak és örömnek r>Kínos édes lakhelye! r>r>Ámbár most csak fájdalomnak, r>Nem örömnek helye vagy, r>S benned jó reményem semmi, r>Veszteségem súlya nagy, r>Mégis összetört lelkemnek r>Elfojtott nyögésivel r>Tőled gyászban és keservben r>Szívszakadva megyek el. r>r>Oh itt keltek, itt szövődtek r>Életem reményei, r>Itt repestek, itt enyésztek r>Tarka álomképei. r>Őket egy szem villanása r>Alkotá és nevelé, r>S ismét egy szem fordulása r>Összedúlá, temeté. r>r>A tiéd, szelíd leányka, r>Bájt sugárzó szép szemed r>Volt az, melynek változásán r>Lelkem testem így eped. r>Gondolád-e, hogy ha édes r>Hódolással rám tekintsz, r>Mennyet, poklot nyitsz szivembe, r>Melynek vége-hossza nincs? r>r>Mennyet a magas boldogság r>Minden fellengésivel, r>Poklot a kín, átok, ínség r>Szemfogó mélységivel? r>Gondolád-e, hogy mosolygó r>Ajkaidnak hangjai, r>És enyelgő, édesítő r>Tetteidnek bájai r>r>Nem hatóbbak nem nyomosbak, r>Mint szelek fuvalmai, r>Melyeket ha már megúntál, r>El lehet fordítani? r>Nem tudád-e, hogy minden kis r>Hajlandóság s kegy jele, r>Melyet adtál, bűnné lesz, ha r>Visszaandalogsz vele? r>r>Nem tudád; mint zöld mezőben r>Könnyen élő szép madár, r>Mely után a kis fiúnak r>Szíve, szeme, lába jár, r>Egy bokortól más bokorhoz r>Fut, forgódik, meg-megáll, r>És ha űzőjét kicsalta r>Énekelve tovaszáll: r>r>Úgy jövének enyelegve r>Könnyű pillantásaid, r>És kicsalták rejtekéből r>Szívem égő vágyait: r>A reménynek és kétségnek r>Fájdalmát és örömét, r>A gyönyörnek, gyötrelemnek r>Áldó, féltő szellemét. r>r>Mégis mind ez érzelemben, r>Szép szemednek fényinél r>Boldogabb is, gazdagabb is, r>Mint ki kincsben, hírben él, r>Vígan lejtve, gondfelejtve r>Bujdosám a ligetet, r>S áldást hangzó énekimtől r>Zengett nyúgat és kelet. r>r>Most mint a vad rengetegben r>Áll a gyermek egyedűl, r>Akkép állok elhagyatva r>Szép szemednek fényitűl: r>Láthatárom éjfél, s benne r>Elmém kedves képei r>Óriási rémmé nyúlván r>Lettek ijedelmei. r>r>Elszokám már a világtól, r>Mély homály az én napom, r>Bús setétség s elhagyottság r>Éjszakám és hajnalom. r>Mint egy égre nőtt vadas bérc r>Űl a bánat lelkemen, r>Bár szaladjak, bár pihenjek, r>Súlya ott nyom szűntelen. r>r>Fáj, ha benne háborognak r>A szív tépő vadai; r>Fáj, ha őket ostromolják r>A tüz-elme nyilai. r>Mégis a föld nem szakad le, r>Merre hordom terhemet, r>A magas menny nem borít el: r>El kell vinnem részemet. r>r>Elviszem! de mért, ah mért itt r>Nem találok temetőt, r>Itt, hol sírtam, és örűltem, r>Hol vesztemre láttam őt? r>Máshol fájni fog testemnek r>Még a föld is, mely temet; r>Ah de menni kell - leányka! r>Áldjon isten tégedet!
