Addig szép minden, míg mámorban úszva<br>száguldasz, mint egy üstökös,<br>amíg nem borul rád az árnyék,<br>s nem ül fejedre szürke köd.<br><br>Amíg erő van karjaidban<br>s ölelni bír a két kezed,<br>addig kell mindent megragadni,<br>hiszen semmi sem végtelen.<br><br>Addig szabadna mást szeretni,<br>amíg érzed, hogy úgy szeret,<br>hogy minden hajnali ébredésben<br>te vagy, kit aggódva keres.<br><br>Ameddig minden pillantásban<br>érzed: te vagy a mindene,<br>s nem akar mást, csak veled lenni,<br>akkor érdemli, hogy szeresd.<br><br>Amikor nem vonz semmi sem már,<br>csak a fájdalmas tegnapok<br>gyűlnek köréd halomba hullva,<br>s érzed: nincsenek holnapok.<br><br>Olyankor kéne elsöpörni<br>mindent, mi élni sem hagyott,<br>zúgó szélvészként, mely hörögve<br>végig süvít a balkonon.

Nem ígérem, hogy minden egyes álmom<br>hozzám fog szállni minden éjjelen,<br>hisz zúzott kövekből építettem újra<br>darabokra hullt régi életem.<br>Ezer összedőlt régi édes álom<br>rezegteti meg minden ízemet,<br>romjai közül nehéz szabadulni,<br>s ingatag híd, amin hozzád lépkedek.<br>Tudom, hogy szeretsz, de oly nehéz hinni,<br>hisz más is ígérte forrón, hogy szeret,<br>s elhittem néki. Pedig oly hitvány volt, hogy<br>egyetlen egy könnyet nem érdemelt.<br>Érzem, hogy szeretsz, és megadnál mindent,<br>de adj nekem időt, egy keveset,<br>amíg levetem hatalmas terhem,<br>amelytől lassan meggörnyedek.<br>Tudod: szeretlek. Csak annyira másképp.<br>Olyan félénken, oly félszegen,<br>s nem bírnám ki, hogy megtépett lelkem<br>újra csupasz, és sebes legyen.<br>Szeretlek. Tudod. És annyira mélyen,<br>hogy minden kis ízem beleremeg,<br>s nem kérek mást, csak sose engedj el,<br>akkor sem, mikor nehéz velem.

Emlékszel? Ott, a dús lombú fák közt,<br>ott mondtad először mennyire szeretsz!<br>Ott öleltél át remegő karokkal,<br>s tanúink voltak a hulló levelek.<br>Oly szépnek láttam az őszülő erdőt,<br>az arany barnába fordult színeket,<br>mint a belőlünk áradó érzést,<br>melytől mindenünk újjászületett.<br>Emlékszem: milyen boldogan mondtad,<br>hogy csak én leszek mindened,<br> karjaid között megcsitulva<br>elhittem azt, hogy így lehet.<br>Aztán valahogy megváltoztál,<br>mint a dércsípte levelek,<br>melyek fagyosan földre hullva<br>eltaszítják a meleget.<br>És most hirtelen lehullt a hályog<br>szememről, s tudtam: tévedek!<br>Amit láttam, csak délibáb volt,<br>nem az vagy, akit szeretek.<br>Már ne mondj semmit. Hiába szólnál!<br>Nem tudnék hinni már neked!<br>Bennem most olyan fagyos lett minden,<br>mint a dér csípte levelek.

Most valahogy egész másképp fog a tollam,<br>kuszán írt betűm is sokkal ékesebb,<br>mint máskor, hiszen most jó anyámhoz írok,<br>ki minden percében értem létezett.<br><br>Virrasztott mellettem mikor beteg voltam,<br>oly sok estén, és annyi éjjelen,<br>mint őrző angyal, bár láttam: sokszor fáradt,<br>s szebbnél szebb meséket mondott énnekem.<br><br>Úgy írtam le a legelső betűket,<br>hogy az Ő kezei fogták tollamat,<br>s az első könyv, melyet közösen olvastunk,<br>ma is a legszebb emlékem maradt.<br><br>Úgy indított útnak, olyan féltő szívvel,<br>s hogy könnyebbé tegye választott utam,<br>ezernyi apró jó tanácsot adva<br>segített elérni minden álmomat.<br><br>Elmúlt az idő. Már elszálltak az évek,<br>és ha álmaimból semmi sem maradt,<br>Ő akkor is ott volt, utolsó mentsvárként,<br>oly sokszor enyhítve minden gondomat.<br><br>Ma is úgy vár, és elgyöngült kezével<br>úgy simítja meg sápadt arcomat,<br>oly féltve, mint a legdrágábbik kincset,<br>mit selyembe vonva zárva tartanak.<br><br>Édesanyám! Most én, őrizlek téged,<br>kezemben tartva reszkető kezed,<br>s imádkozom: e múló földi létben<br>Isten sokáig tartson meg nekem.

Én úgy képzeltem el a földi létem,<br>hogy veled töltöm el minden percemet,<br>tűző napban, és esti sötétségben,<br>jóban és rosszban melletted leszek.<br><br>Ha fáradt lennél, én leszek puha párnád,<br>hogy énreám hajthasd álomra fejed,<br>ha a hideg ráz, reszketsz, és fázol,<br>akkor majd meleg paplanod leszek.<br><br>Mikor bántanak, és sírni volna, kedved<br>vállamon sírd ki minden könnyedet,<br>s szemeidről majd gyöngéd érintéssel<br>én töröljem le gyöngyház könnyedet.<br><br>Én úgy képzeltem el, hogy minden éjjel<br>veled alszom, és veled ébredek,<br>akkor is, mikor sűrű köd szitál már,<br>s hidegétől a hajad szürke lesz.<br><br>Én úgy képzeltem el, de minden más lett,<br>úgy sodródtál el, olyan hirtelen,<br>mint ahogyan a megáradt folyóvíz<br>messzire viszi a törmelékeket.<br><br>Most is csak sodródsz, úgy, ahogy én is,<br>mégis tudom, hogy egyszer vége lesz,<br>visszajössz, hiszen nem bírod sokáig<br>nélkülem ezt a kóbor életet.