Arccal a halál felé<br>Naponta menetelni<br>arccal a halál felé,<br>s a sorból ki nem állni:<br> hősiesség<br>Harcolni önmagáért<br>a létezésért, s benne<br>értelmes célt találni:<br> hősiesség<br>Szánkra závárt helyezni,<br>mikor kemény daccal<br>kitörni vágynak a szavak:<br> hősiesség<br>Fekete-gyász lélekkel<br>embertársainkra<br>fehér mosolyt ragyogni:<br> hősiesség<br>A bűn hínár-világában<br>zápor – mosta<br>tisztának megmaradni:<br> hősiesség<br>A gonosz kísértésekben<br>igazgyöngyként<br>jóságot sugározni:<br> hősiesség<br>A számvető szenvedésben<br>panasz nélkül<br>hűséggel szolgálni<br> hősiesség<br>A rettenet-éjszakában<br>- álmoktól sújtva -<br>bizakodón a hajnalt várni:<br> hősiesség<br>A zord halálfélelemből<br>lélek-tudattal<br>az elmúlásba belesimulni:<br> hősiesség<br>Ily „apró hőstettekkel”<br>naponta menetelni<br>arccal a halál felé…<br> Ez az ÉLET!

Ha kérdezik…<br>Ha kérdezik…<br>Mi köthet ma szíveket össze?<br>S mi nemesíthet életet?<br>Összetartás ereje, célja<br>századunkban ma mi lehet?<br>Egy szó a válasz: SZERETET!<br>Ha kérdezik…<br>Mi alapja közös hitünknek?<br>S együtt éneklés mért lehet?<br>Hisz különböző nézet, vallás…<br>Itt egység mégis hogy lehet?<br>Szívedből valld: kell szeretet!<br>Ha kérdezik…<br>Béke, boldogság, megértés<br>emberek közt ma hogy lehet?<br>S a családokban emberségre<br>hogy nevelhetünk gyermeket?<br>A jó példája Te legyél,<br>s a válaszod: kell szeretet!<br>Ha kérdezik…<br>Magyar népünket mi tartja, védi?<br>S hazánkért tenni mit lehet?<br>Milyen vonzás, erő kell ahhoz,<br>hogy megtartson egy nemzetet? <br>Két szó a válasz: <br>Isten-hit kell, és szeretet!<br><br>Ha kérdezik…<br>S Te kérdezed…<br>E szétzilált zűrös világban<br>EMBERNEK lenni hogy’ lehet?<br>A válaszod rá ne feledd:<br>- Isten-hit kell és szeretet!

Elsompolygott évek<br>Nap nap után,<br>mint szégyellős kutyám,<br>ha „rossz fát tett a tűzre”,<br>fejét lehajtva sompolyog,<br>vissza-visszapillantva rám<br>(bocsánatomat várja tán…)<br>Úgy nézek én is vissza – vissza,<br>eltűnt évekre ráhajolva,<br>szégyenkezőn, fejem lehajtva,<br>- bocsánatkérő alázattal - <br>nem feledt vétkek súlyát hordva…<br>Ha éber éjszakák hevében,<br>rám tört emlékek sűrűjében,<br>- életem értelmét kutatva -<br>akaratlan tekintek vissza,<br>nyomaszt bukások sokasága…<br>Lét- korlátban még kapaszkodva,<br>mégis egyre csak bukdácsolva,<br>szégyenkezőn, így kutya-módra,<br>- egy tiszta józan pillanatban,<br>e bús tavaszi kábulatban -<br>fáradt agyam megállapítja:<br>Jaj, hiába! Minden hiába!<br>Elsompolyogtak éveim!<br> És nincsenek rá érveim.

Boldog „öregség”<br>A boldogság egy csodás érzelem.<br>Ki miért boldog? Nincs arra értelem!<br>De idős, s agg korban lehet-e boldogság?<br> - Ha szeretet ölel, törődés és jóság!<br>Megtartó kegyelem gyöngéden körülvesz,<br>és benne a lélek szüntelen örvendez.<br>Míg a puha béke naponta rád árad,<br>áldásokban jársz, és lelked el nem fárad.<br>És a kedves szavak, ha szívedre hullnak,<br>finom öleléssel lágyan átkarolnak…<br>Miként a szilárd pajzs, védenek és óvnak,<br>mint a kisgyermek-kéz, féltőn simogatnak.<br>Találd meg magadban az örömök okát,<br>mosolyodtól gyógyul szíved, s dagadt bokád.<br>Nézz az őszi fákra, sárguló levélre,<br>gyönyörködj, s a gondod ilyenkor tedd félre.<br>Kevéske igénnyel légy megelégedett…<br>S áraszd mindenkire Te a szereteted!<br>Ha tiszta elméddel gondolkodni tudsz még,<br>rád ragyog a reggel, rád nevet a kék ég.<br>Hiszen elég néked az Isten kegyelme,<br>ha általa megvan a szíved „fegyelme”…<br>Nem háborog, panaszt, zokszót sohse hallat,<br>csak csillog a szemed, mint a fény-sugallat<br>az örömtől… Mert tudd, minden perc ajándék,<br>boldogan fogadni kell akarat, s szándék.<br>Minden napod öröm, mert még él az ÉLET!<br>Langyos a napsugár, s csodás a természet!<br>Töltsd hát boldogsággal áldott öregséged,<br>és légy HÁLÁS mindenért, mig Istenünk éltet!

Szép az őszi színvilág is de, szürkébe csendesül, <br>A vérző világ, az élőkkel ellehetetlenül… <br>Ki már elment, ott is marad, immár menthetetlenül. <br> <br>A haldokló lélek egy lassan szunnyadó parázs, <br>Megjön halál… ami életkioltó és nem más. <br>Sírodon látom a szép krizantémok fájdalmát, <br>Én csak ülök, itt senki nem tudja akaratát… <br> <br>Itt as sírkertben, sok borostyán átöleli fekhelyeket, <br>Lehet, hogy ők vigyáznak, őrzik a szépséges, holt lelkeket! <br> <br>Ki meghalt, hiányzik, megsirattuk és eltemettük, <br>Sírjára, szép márvány síremléket, koszorút vettünk. <br>Elmúltak a régi évek, lassan mi is öregszünk… <br> <br>Régen megholt, régi sírköve már, kissé töredezett, <br>Ismertem, a gazdája boldog is volt és lelkendezett, <br>De már nincs, lelke neki is elmúlásba feledkezett. <br> <br>Elmúltak az évek, itt most bősz őszi szél, rohamoz, fúj, <br>Igyekszem, nem tudok ellenállni neki... kabátostul. <br>Arcomról csak nem mállik le a bánat… <br>Nézem a sírkerti meztelen fákat… <br>Árva a szívem, dobog, vágyik haza, <br>Lelkem, megnyugszik-e? Nem tudom, soha. <br> <br>Vecsés, 2016. július 24. -Kustra Ferenc József <br>