Oltsd el a lámpát. Zavar a fénye.<br>Nem kell semmilyen fény nekem,<br>csak te, hisz a szemeid fénye<br>oly szépen világít nekem.<br><br>Most csak bújj hozzám. Te légy a mécses,<br>mely utat mutatva világít nekem,<br>Hiszen úgy félek. E gonosz világban<br>lassan már sehol nem lelem helyem.<br><br>Ma éjjel minden bánatodban,<br>s örömben osztozom veled,<br>ha fázol, majd felmelegítlek,<br>s ha kell, majd takaród leszek.<br><br>Ma éjjel úgy bújj majd hozzám,<br>hogy eloszlasd minden kételyem,<br>amely úgy kínoz. S kérlek.<br>Ne okozz csalódást nekem.<br><br>Tudod, hogy egyetlen álmom,<br>csak az, hogy veled legyek,<br>s nem kell semmi, csak úgy szeress engem,<br>ahogyan én szeretek.

Tétova éjjelek megtestesült álma,<br>melyeknek száma már szinte végtelen,<br>színessé tették annyi éjszakámat,<br>de reggelre már csak puszta képzelet.<br><br>Olyan jó lenne emlékezni rájuk,<br>de messzire tűnnek, mire ébredek,<br>s nem marad más, csak halomba hullt álom,<br>melyre már alig emlékezem.<br><br>Mint ifjú koromra, melyben annyi álom<br>terített elém színes képeket,<br>mégis kifakult. Szürke por takarja,<br>s már csak álmaimban emlékezem.<br><br>Akkor még mindent más színben láttam,<br>s azt hittem, talán el is érhetem,<br>de eltűntek, mint a szappanbuborékok,<br>mit a levegőbe eregetek.<br><br>Ma már nincsenek rózsaszínű álmok,<br>tétova éjjelek, minden elveszett,<br>most oly mélyen, szinte álom nélkül alszom,<br>s néha félek: már fel sem ébredek.

Ábrándok, melyek úgy<br>szállnak messze<br>életünk múló színpadán,<br>mint a légtérbe eregetett<br>gomolygó füstkarikák.<br>Valahol eltűnnek az égen,<br>s nem látunk semmit se már,<br>csak felhőket, melyek összegyűlve<br>felettünk suhannak át.<br>Nem is oly rég még azt hittük,<br>hogy színesebb lesz a világ,<br>s cikázó napfény sűrűjében<br>megélünk annyi csodát.<br>Ma már tudjuk, hogy bárhogy tűz is,<br>elég egy szemvillanás,<br>s dühöngő villám tépi széjjel<br>álmaink fénysugarát.<br>De te ne búsulj.<br>Ne csüggedj még el!<br>Nem érhet annyi csapás,<br>hogy eldobj magadtól annyi szépet,<br>amely még várhat reád.<br>Tudom: most mardos a kétség,<br>s nem tudhatod, hogy mi vár,<br>de mindennap tartogat valami szépet!<br>Hidd el! Még száz csoda vár.

Amikor tűző nap hevében valami árnyékot kapok,<br>olyankor én is úgy érzem, hogy lesznek holnapok.<br>Amikor meleg van, és szellő simít a vállamon,<br>olyankor én is szebb világról álmodom.<br><br>Amikor enyhe őszi szellő simít az arcomon,<br>s egy fuvallattól érzem, hogy milyen friss vagyok,<br>amikor színes levelek közt térdig gázolok,<br>olyankor úgy érzem, hogy boldogabb vagyok.<br><br>Amikor hűvös téli éjjel melegről álmodom,<br>s a tűz nyalábja lángot fest az arcomon,<br>amikor megfájdult szívekbe valami reményt adhatok,<br>olyankor úgy érzem, hogy sokkal jobb vagyok.<br><br><br>Amikor árnyékos ligetben sétálok veled,<br>olyankor úgy érzem, hogy van még őszinte szerelem,<br>amikor két szemedben látom, hogy mennyi félelem<br><br><br>van, mely téged aggaszt, s értem reszketel,<br>Amikor fáradt homlokodra egy csókot adhatok,<br>olyankor én is sokkal boldogabb vagyok.

Elgondolkozva ülök a parton,<br>térdig a vízbe mártva lábamat,<br>olyan jól esik! Felfrissülök tőle.<br>Hullám csiklandozza most a talpamat.<br><br>Olyan békés, és olyan csendes minden.<br>Halak úszkálnak lent a víz alatt,<br>szinte érzem a fürge surranásuk,<br>s mellettem látom a buborékokat.<br><br>Milyen jó lenne mindig itt maradni!<br>Távol mindentől, hol senki sem zavar.<br>Mélyre merülni a hullámzó patakban,<br>hogy ne lásson senki, és ne bántsanak.<br><br><br>Néha elég egy néma délután is,<br>s megcsitul bennem minden indulat,<br>mint a folyóvíz csendes csobbanása,<br>mely messze sodorja el a hangokat.<br><br><br>Nem vágyom mást, csak csöndet és nyugalmat,<br>s megtisztulni a kéklő víz alatt,<br>lemosva magamról mindent, mi bántott,<br>s oly szelíd lenni, mint a hűs patak.