Mondd Uram! Mért nem adsz a tövis mellé rózsát?<br>Nem bírom már, ha az ujjaimat szúrják.<br>Mért puszta zöldet adsz, ha terem virág is,<br>s pompázó színekben ontja illatát is?<br><br>Tudod: a tövis már százszor szúrta ujjam,<br>s minden vércsepp olyan, mintha könnyem hullna.<br>Minden vércsepp, mely az ujjaimon csordul,<br>ezernyi könnyet rejt, mely lelkembe fordul.<br><br>Szeretném érezni a rózsa illatát is,<br>akkor is, ha szúr és akkor is, ha fáj is.<br>Most akarok én is színekben pompázni,<br>hiszen odalentről nem fogom már látni.<br><br>Most terítsd elém az illatos szirmokat,<br>hisz a koporsómra már hiába szórnak.<br>Szeretnék örülni minden kis virágnak,<br>egészen addig, míg koporsóba zárnak.<br><br>És ha eljön egyszer az utolsó óra,<br>rózsák közt térjek majd végső nyugalomra.<br>Szórjátok síromba! Had múljon el vélem<br>ott, hol megtalálom lelki üdvösségem.

Most még nem érted, de eljön majd az óra,<br>hogy elköltözöm, hol nem fáj semmi sem,<br>valami különös árnyékvilágba,<br>ahol már minden, minden idegen.<br>Talán majd írok, mielőtt elmennék<br>könnyek között egy búcsúlevelet,<br>s hogy lesz- e majd időm elköszönni tőled,<br>Ki tudja még? De addig bármi lesz:<br>minden ízemmel szeretni foglak,<br>s aranyló betűkkel írom a neved<br>szívem mélyére gyöngybetűkkel róva,<br>mint a legszentebb, legdrágább nevet.<br>S ha majd rátalálsz a gyűrött papirosra,<br>amelyen könnyem pacát képezett,<br>jusson eszedbe: nem volt olyan óra,<br>nem volt olyan perc, hogy ne szeresselek.<br>Talán akkor már mindent másképp látsz majd,<br>s megérted végre mennyi szeretet<br>áradt belőlem olyan féltve hozzád,<br>minden napon, és minden éjjelen.<br>Azok a betűk majd úgy szólnak hozzád,<br>mint egy távoli, bűvös üzenet,<br>amelyen nem fogott az idő múlása,<br>s felszínre hozza a szép emlékeket.<br>Akkor fogod majd elhinni végre,<br>hogy nem volt, és nem lesz soha senki sem,<br>ki szívének utolsó dobbanásáig<br>miattad aggódott, téged szeretett.

Ma még hiszem azt, hogy egyszer minden más lesz,<br>s elvonulnak egyszer majd a fellegek<br>fejem fölül, és csöndes kis szobámat<br>egyszer még öröm hangja veri fel.<br><br>Ma még hiszem, azt, hogy úgyis talpra állok,<br>bárhogy húz földre mázsás súly, teher,<br>kopott szívemben van még annyi álom,<br>hogy mindig, mindenben vigaszt nyújt nekem.<br><br><br>Ma még hiszem azt, hogy enyém lesz a holnap,<br>ha erősen küzdök, s nincs olyan teher,<br>melytől gyönge lábam bárhogy megroggyanna,<br>ne tudnék felállni százszor is, ha kell.<br><br>Ma még hiszem azt, hogy minden egyes napban<br>van valami, miért élni érdemes,<br>hisz bármily törékeny az emberi lélek,<br>minden kis örömtől lepkeszárnyra kel.<br><br>Ma még hiszem, hogy bármily hideg tél lesz,<br>mindig találok majd egy kis meleget,<br>amely melegít, s adhatok belőle<br>minden embernek, ki fázik, hogyha kell.<br><br>Hiszen éppen attól oly erős az ember,<br>hogy minden akadályon átlép, és lehet,<br>épp attól erős az élni akarása,<br>hogy száz csatát megvív, amíg újra nyer.

Ott, a távoli réteken, hol<br>napfényben fürdik a táj,<br>ott szeretnék most kóborolni,<br>szívem most úgy oda vágy.<br><br>Hol a táj most annyira színes,<br>s olyan szép most a határ,<br>piros pipacsok, szarkalábak<br>között a kedvem is más.<br><br>Most csak egyedül kóborolnék, <br>hisz szívem annyira fáj,<br>nem akarom, hogy sírni lásson <br>senki, hogy nem tudja más<br><br>mért sírok, hiszen nem bánt senki,<br>és mégis: valami bánt,<br>nem is értem, hogy mi van vélem,<br>hisz csak a hiányod fáj.<br><br>Valami furcsa fájdalom<br>most lelkemben ütött tanyát,<br>kínzó, égető szenvedéllyel,<br>s nyugodni sehogy sem hágy.<br><br>Kereslek. Lehunyt szemeimmel<br>látom az arcodat már<br>magam előtt, és egyre kérdem:<br>mikor jössz? Nem bírom már.<br><br>S látom: szemeid íriszében<br>hogy te is ugyanúgy vágysz,<br>arra a forró pillanatra,<br>mikor a karodba zársz.

Az ünnep csak addig ünnep,<br>ameddig itt vannak veled,<br>azok, kit szívednek mélyén<br>őrzöl és annyira szeretsz.<br><br>Olyankor lázasan készülsz<br>értük. S nem magadért teszed,<br>hiszen az ünnepek fénye<br>csak bennük világít neked.<br><br>Amikor magadnak készülsz,<br>nincs mért, és nincsen kinek.<br>Épp olyan nap, mint a többi,<br>s ugyanúgy nem leled helyed.<br><br>Minek a pompa? Hisz úgyis<br>most is csak magad leszel,<br>ugyan oly üres az este,<br>s épp olyan néma a csend.<br><br>Az ünnep csak akkor ünnep,<br>amikor itt vannak veled<br>azok, kit szívedben őrzöl,<br>s mindennél jobban szeretsz.