Visszavágyom majd csendes kis falumba,<br>hol az esti szélben suttognak a fák,<br>s lombjai között sűrű fehérségben<br>akácvirág ontja bűvös illatát.<br><br>Visszavágyom majd nyári éjszakákon,<br>mikor kinyílnak majd a violák,<br>hisz az illatuk az orromban érzem,<br>s úgy bódítja fejem ez az illatár.<br><br>Nincs másik olyan hely ezen a földön,<br>ahol úgy érzem, hogy nem kell semmi más,<br>csak egy csöppnyi föld, mit magaménak érzek,<br>s hol felbolydult lelkem oltalmat talál.<br><br>Ismerek szinte minden egyes házat,<br>s oly fényben úszik a júniusi nyár,<br>mely beragyog mindent arany sugarával,<br>mikor beköszön ablakomon át.<br><br>Oly nehéz lesz majd messze menni innen,<br>visszahúz minden apró kis virág,<br>a madarak hangja, a tücskök cirpelése,<br>amely betölti csöppnyi kis szobám.<br><br>Mégis megyek. De kicsordul a könnyem,<br>hiszen itt marad az a kicsi ház,<br>melynek minden zuga emlékeket őriz,<br>megbújva szívem roskatag falán.<br><br>Csak egy darabot vihetnék magammal,<br>hogy ujjamon érezzem porlós állagát,<br>talán megnyugodnék, s nem jönnék már vissza,<br>hiszen már minden más lesz ezután.

A rózsák is épp úgy szenvednek néha,<br>mint az emberi szív, melyben mélyen ott lakik<br>minden szenvedés, olyan mélyre zárva,<br>hogy ne tudják többé felszakítani.<br><br>Éppen úgy hullik apró harmatkönnyük,<br>míg végig gördülnek szirmuk oldalán,<br>átlátszó kristályként szirmukra tapadva,<br>s mégis: talán a legszebbik virág.<br><br>A rózsák is olyanok, akár az ember,<br>ki épp úgy hullajtja lelke szirmait,<br>gyöngyöző könnyként lelkébe temetve,<br>hogy ne hallja senki sóhajtásait.<br><br>Ők is elhalnak, mikor a szirmok<br>hervadt elmúlással földre hullanak,<br>s akkor ébrednek fel, mikor az eső hull,<br>s águkra újabb bimbókat fakaszt.<br><br>Az ember is olyan, akár a rózsák,<br>csak nem látszik rajtuk, milyen súlya van,<br>egy oktalan szónak, mely lelküket nyomja,<br>s belülről sírva könnyet ontanak.<br><br>Az ember is épp oly széppé tud válni,<br>mikor a lelkében új remény fakad,<br>megszépül ő is egyetlen mosolytól,<br>mikor szívében újra lesz tavasz.

Mit tennél, mondd, ha minden egyes álmod<br>összeomlana olyan hirtelen,<br>mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,<br>s nem tudnál tenni semmit ellene?<br><br>Ha a szívedben égő éltető szikra<br>kialudna egy röpke perc alatt,<br>s ha az ablakon besütő napfény<br>melege már csak múlt emlék marad? <br><br>Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,<br>s nem marad más, csak puszta kőfalak,<br>mely nem ád meleget, s hűvös némaságban<br>kellene élni minden napodat?<br><br>Talán akkor majd ráébrednél végre,<br>Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,<br>melyet te okoztál, és miattad vérzik,<br>s hiába kötözöm, mégis ott marad?<br><br><br>Talán akkor majd megértenéd végre,<br>hogy te tépted széjjel minden álmomat,<br>hiába vársz rám, nem találsz meg többé,<br>s az üres falak már nem adnak vigaszt?<br><br>Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még<br>rajtam kívül, mely boldogságot ad,<br>de úgy ahogy én, sosem tud szeretni <br>senki, s benned is mély sebet fakaszt.

Mit tennél, mondd, ha minden egyes álmod<br>összeomlana olyan hirtelen,<br>mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,<br>s nem tudnál tenni semmit ellene?<br><br>Ha a szívedben égő éltető szikra<br>kialudna egy röpke perc alatt,<br>s ha az ablakon besütő napfény<br>melege már csak múlt emlék marad? <br><br>Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,<br>s nem marad más, csak puszta kőfalak,<br>mely nem ád meleget, s hűvös némaságban<br>kellene élni minden napodat?<br><br>Talán akkor majd ráébrednél végre,<br>Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,<br>melyet te okoztál, és miattad vérzik,<br>s hiába kötözöm, mégis ott marad?<br><br><br>Talán akkor majd megértenéd végre,<br>hogy te tépted széjjel minden álmomat,<br>hiába vársz rám, nem találsz meg többé,<br>s az üres falak már nem adnak vigaszt?<br><br>Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még<br>rajtam kívül, mely boldogságot ad,<br>de úgy ahogy én, sosem tud szeretni <br>senki, s benned is mély sebet fakaszt.

Öreg idő. Mi lenne, mondd? Ha szunnyadnál kicsit néha,<br>S nem lepnéd be a fejemet ezüstfehéres csókkal?<br>Nem ráncolnád a homlokom égig feltörő gonddal,<br>s hagynál szeretni, élni még, úgy, ahogy álmaimban.<br><br>Neked egy élet annyi csak, amíg a gyertya lángja lobban,<br>nincsen fájdalmad, örömöd, s szíved sincs, amely dobban.<br>Öreg idő. Ne siess úgy. Hagyd, hogy eljussak néha<br>oda, hol gyűrött perceim hevernek halomba hullva.<br><br><br>Világok múlnak. De neked pillanat csak az élet,<br>nincs reményed sem álmaid. És neked feledni könnyebb.<br>Ha lenne szíved tán értenéd, mért fáj úgy, ha a végzet<br>úgy sodor el, hogy nem viszel magaddal semmi szépet.<br><br>Öreg idő. Ne rohanj úgy. Neked egy perc csak az élet!<br>De nekem múlik, nem örök. S odaát puszta tél lesz.<br>Hagyd még szeretni egy kicsit, s őrizni azt, mit féltek,<br>Ne siess úgy! Hisz értük kel nekem a nap az égen.<br><br><br>Még hadd simítsam, arcukat mielőtt télbe érek,<br>s lássam azt, hogy az álmaik elérve révbe érnek.<br>Akkor tán könnyebben megyek, s nem fáj úgy, ha a végzet<br>őrült viharként elsodor, hisz tudom: volt miért élnem.