Magányom, mit árnyék kísér! <br> <br>Jeges hidegség tapizza lelkemet és tán’ gúzsbakötésként, az eszemet… <br>A szívem is érzi, hogy ez egy tendencia, hogy állhat ellent, emberfia? <br>Gyomromban érzem, az idegesség gyűlik, ez van, de ehhez fogam nem fűlik. <br> <br>Esteledik és nézem, az alkony fénytelenné lesz, a bíborosodás meg szép lesz. <br>De magányomban nem tudom, mit tegyek, erős jeges tapizással, vajon mit kezdjek? <br>Ballagok hazafelé, bár nincs otthonom, idegesen kötözgetem gatyakorcom. <br> <br>A fényszórót bekapcsolt autók rám vetik a fényt, én meg nem lelem az élet-eszményt. <br>Az esti sötétben a magány, mint egy árnyék kísér, tudtom nélkül, mint kisértet kísér. <br>Egyet tudok, ilyen trágya életből nincs kiút, mert ez csak egy trágya gyűjtő alagút. <br> <br>Az utóbbi tíz évben volt sok, ki csak ámított és 38 poéta-társ, szó nélkül elhagyott. <br>A nálam tanulás javukat szolgálta, merthogy szolgálni a poéta feladata. <br>E papír nem bírja "írók" minősítését, majd megkapják az élet(!)… minősítését! <br> <br>Vecsés, 2024. február 25. –Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás, leoninusban. <br>

Elmerülök rideg élet-óceánba. <br>Nézem, könnyben úszok én a valóságba… <br>Érzem, hogy pánikban a lelkem-testem, <br>De lehet, hogy késő… immár elvesztem? <br> <br>Kiúsznék én partra, de mind visszalöknek, <br>Látják, hogy nem jövők, ők szedelőzködnek, <br>Mennek is legott, tán’ mert van nekik hova. <br>Én is mennék, de úgy kellene egy csoda… <br> <br>Futok én a sors elébe, <br>Ezt teszem már sok-sok éve, <br>De a fránya kikosaraz, <br>Így múlik a sok-sok tavasz. <br> <br>Elveszettség ellen van-e már orvosság? <br>Feltalált lett-e már a sok-sok okosság? <br>Mert az én sorsom, bármit kértem nem adta, <br>Amit és szívből akartam, megtagadta! <br> <br>Én sokfelé jártam, reggel korán keltem, <br>„Aranyat” kerestem, szegénységet leltem. <br>Öregszem, már nem megyek én a sors elébe, <br>Tudom, előbb-utóbb eljön... élet vége. <br> <br>Vecsés, 2014. november 25. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként. <br>

De csak pár napos lehettem… <br> <br>Lehetnék zápor áztatta illatos fű a mezei lépteid alatt… <br>Lehetnék heveskedő langy szellő, mi hátulról kócolja a hajadat… <br>Lehetnék mélyen a lélekbehatoló szód, ami igy hagyja el szádat… <br> <br>Pár napos volt csak a kapcsolatunk és Te már el is hagytál… <br>Pár nap után, ígértél rozsdás kardot, amit otthon hagytál… <br>Pár nap után nem vagy és már csak múlt van… nekem ennyit hagytál… <br> <br>Vecsés, 2024. október 29. -Kustra Ferenc József – Íródott: romantikus emlékezés csokorban, önéletrajzi írásként. <br>

Amíg csak élek, te légy az élet,<br>amelyben mindig értelmet lelek,<br>nálad leljem a csöndes menedéket,<br>amelyet olyan régóta keresek.<br><br>A te vállad legyen majd támaszom nékem,<br>amikor úgy érzem, fogytán van erőm,<br>hisz gyönge vállamat annyi teher sújtja,<br>s karodba bújva nyerek friss erőt.<br><br>Amíg csak élünk, én legyek néked<br>az esténként rád ülő csöndes nyugalom,<br>hogy a válladról átvegyem egy részét<br>súlyos terhednek, melyet hordozol.<br><br>Tudod: szeretlek. S te is szeretsz engem.<br>S szemedben láttam meg azt a ragyogást,<br>mely felcsillan nekem bármily sötét is van,<br>s elcsitítja a csöndes zokogást.<br><br>Milyen jó lenne együtt bandukolni,<br>amíg a hajunk hófehérre vált,<br>s szeretni egymást olyan türelemmel,<br>hogy elbírjunk viselni százezer csapást.<br><br>Együtt ébredni, hogy én lássam először<br>reggel az arcod első mosolyát,<br>s úgy szeretni, hogy minden egyes percben<br>egymásért éljünk, míg időnk lejár.<br><br>S ha majd ránk borul a végső éji álom,<br>amely örökre karjaiba zár,<br>azt bánjuk csak, mit egymás nélkül éltünk,<br>hisz csak veled szép ez a rút világ.

Mért mondják azt, hogy nem szép a kaktusz?<br>Talán mert szúr a tövise?<br>Ha letépnék róla, hogy védekezne,<br>mikor gyönge és védtelen?<br><br>Épp olyan szelíd, ahogyan én is.<br>Nem tud ártani senkinek,<br>csak szeret megbújni némán, csendben,<br>ahogyan én is azt teszem.<br><br>Talán mert ő is oly érzékeny,<br>s lelke van, ahogy bárkinek,<br>s töviseivel űzi messze<br>ki ártó szándékkal közeleg.<br><br>De mikor kinyílik csodaszép lesz,<br>akár a bűvös kikelet,<br>kivirul, s szinte úgy pompázik,<br>elvakítva a szemedet.<br><br>Oly ritkán nyílik, ahogyan én is,<br>s csak annak nyílik, kit megszeret,<br>de annak olyan örömet hoz<br>minden harmatos reggelen.<br><br>Kinek tövise mélyebben szúr,<br>az sokkal mélyebben szeret!<br>Olyan féltve, és olyan forrón,<br>ahogy nem szeret senki sem.