Miért jó az, ha tűző nap süt, és<br>s ronggyá égeti bőrödet<br>vad melegével, s izzadtságcseppek<br>képeznek rajta gyöngyöket?<br><br>Mért nem tud végre adni az Isten<br>egyszerre annyi meleget,<br>amely nem éget, felmelegít csak,<br>s messzire űzi a hideget?<br><br>Miért kell oly sokszor fagyban, hóban<br>dideregni, s az hogy lehet,<br>hogy míg te fázol, mások henyélnek,<br>s mégis övék a tisztelet?<br><br>Miért kell mindig egyeseknek<br>annyit szenvedni más helyett?<br>Miért nem szeret egyformán Isten<br>minden anyát, és gyermeket?<br><br>Miért nézi a szenvedésünk?<br>Mért büntet minket ennyire?<br>Hiszen nem tettünk semmi rosszat,<br>csak azt szerettük, kit nem lehet.<br><br>Oly sok védtelen, ártatlan gyermek<br>szenved ok nélkül. Istenem!<br>Mért nézed végig szenvedésük,<br>ha a hatalmad végtelen?<br><br>Mért nem ott mutatsz égi fényt fel,<br>hogy meglássák azt a kis jelet,<br>mely hozzád vezet, hisz benned bíznak!<br>Mondd? Most merre vagy? Istenem!<br><br>Ne engedd azt, hogy ártatlan gyermek<br>bűnhődjön annyi rossz helyett!<br>Gyógyítsd meg őket, s azt hívd magadhoz,<br>ki nem érdemli az életet!

Oly sokan kérdezték, mért írok mindig<br>olyan szomorú verseket?<br>Talán azért, mert nehéz az élet,<br>s úgy a lelkemen viselem.<br><br>A megfáradt arcok mosolyhiányát<br>melyek úgy tűnnek fel nekem,<br>mint könnytől csillogó megtört szemekben<br>messze révedő tekintetek.<br><br>Kínos mosolyok ülnek az arcon,<br>s kényszer kacajok csengenek,<br>bárhogy titkolják, mindig megérzem,<br>mennyi fájdalmat rejtenek.<br><br>Olyankor szeretném nekik adni<br>szívem melegét teljesen,<br>hogy felolvassza a jégvirágot<br>a dermedtté fagyott lelkeken.<br><br>Szeretnék nekik erőt adni,<br>bár az enyém sem végtelen,<br>hogy letéphessék hatalmas láncuk,<br>mely börtönbe zárja lelküket.<br><br>Hisz aki boldog, magasan szárnyal, <br>s ereje szinte végtelen,<br>mint a csillagok sokasága<br>ott fent, a tejútrendszeren.<br><br>Amikor boldog arcokat látok,<br>én is teljesen más leszek!<br>Istenem! Nézz le, s derűt sugározz<br>ott ahol mosoly nincs jelen.<br><br>Hiszen ott van a legnagyobb szükség!<br>Ott töröld le a könnyeket!<br>Had lássam, ahogy mosolyognak<br>azok a megtört emberek.

Lesz e még jó ily őszbefordult nyárban,<br>vagy csak néha- néha feltörő meleg,<br>mely úgy tűnik el az akác suttogásban,<br>mint a szél, melytől a lomb is megremeg.<br><br>Lesz e még nap, mely úgy simítja bőröm,<br>mint a szellő, mely vállamon pihen,<br>míg messzire tűnik egy megmozdulásban,<br>s tovasuhan a dús lombok felett.<br><br>Lesz e még nyár, mely meleg sugarával<br>úgy simítja majd sápadt bőrömet,<br>mint egy anya, mely karjába zárva<br>gyermekét simítja, amíg megpihen.<br><br>Lesz e még nyár, mely fénylő napsütéssel<br>felmelegíti fagyos lelkemet,<br>s új reményt hoz, hogy el tudjam hinni,<br>talán egyszer még nekem is lehet<br><br>új otthonom, mely közelebb visz majd<br>azokhoz, kiket nagyon szeretek,<br>zaklatott lelkembe nyugalmat áraszt,<br>s elűzi majd a sötét felleget.<br><br>Hisz már csak az az egyetlen vágyam,<br>hogy őrizhessem a lépteiket,<br>s átölelhessem karom kitárva<br>azokat, kiket úgy szeretek.

Olyan jó, néha amikor végre<br>fáradtan hazamegyek,<br>az a csönd, ami engem vár otthon,<br>amikor megérkezem.<br><br>A pihenni térő napkorong fénye,<br>amely az ablakon át<br>beköszönöm nékem és búcsúzóul<br>fényével hinti szobám.<br><br>Meleg sugarát rám vetíti<br>s mikor az arcomhoz ér,<br>búcsúcsókot nyom homlokomra,<br>azután pihenni tér.<br><br>Pihennék én is szemem lehunyva,<br>az ágy már megvetve vár,<br>de nem tudok: hiszen hiányzik hangod,<br>s nélküled üres az ágy.<br><br>Tudod: mióta eljöttél hozzám<br>másképpen fest a világ!<br>Bármilyen nehéz is, karodba bújva<br>megnyugszom. S nem félek már.<br><br>Most messze vagy. S nélküled olyan<br>hideg a megvetett ágy.<br>Siess hát haza! Annyira várlak.<br>Nélküled üres a ház.

Mennyire másak a májusi esték,<br>amikor gyúlnak a csillagok,<br>megannyi apró fényes kis pontban,<br>s a Göncöl szekér is úgy ragyog.<br><br>Mennyire más, mikor csillagok fénye<br>kísér végig az utadon,<br>mint mikor borongós, sötét az este,<br>s nincs csillag, amely rád ragyog.<br><br>Csak az utcai lámpa világít,<br>de a levegő oly hideg,<br>hűvös szelével fújja az arcod,<br>amelytől fázol, s megremegsz.<br><br>Olyankor jó a karodba bújni,<br>hogy felmelegítsd a testemet,<br>s érezni minden lélegzetednél,<br>mennyire vágysz rá, hogy szeress.<br><br>Olyankor mindig más vagyok én is.<br>Annyira jó, mikor átölelsz!<br>Tudod, olyankor bús vagyok én is,<br>s nem vágyom másra, csak szeress.