Nem kéred már, hogy mondjak szép meséket,<br>nem mondod régen, ha valami fáj,<br>nem bújsz már hozzám úgy vágyva, mint régen,<br>szeretetem, mely sugárzik reád.<br><br>Már csak álmaimban ölelhetlek néha<br>olyan szeretettel, és annyira fáj,<br>hiányod, amely egyre jobban éget,<br>súlyos sebet hagyva szívem kapuján.<br><br>Hiszen ugyanúgy tárva van most is!<br>Ugyanúgy szeret, és éppen úgy vár,<br>mint akkor, mikor egy hűvös őszi reggel<br>először áradt mosolyom reád.<br><br>Ködfátyol takar minden régi álmot,<br>de szívemben ma is épp úgy él tovább,<br>s olyan szeretettel, olyan féltve őrzök<br>szívem mélyében minden vallomást.<br><br>Amely nekem szólt, hisz gyermeki szíved<br>tőlem remélte minden sóhaját,<br>mindegy, hogy nyár, vagy hideg téli éj volt,<br>úgy bújtál hozzám, mint megriadt madár.<br><br> Most már messze vagy. Mégis: egyre várom;<br>elgyöngült karokkal, hogy hazatalálj,<br>s kopott szívemben nincs már semmi álom;<br>csak sóhajok könnye, mely tehozzád száll.

Megszülettünk. És meghalunk egyszer,<br>de addig sok minden létezik,<br>szárnyaló öröm, és keserű könnyek,<br>melyek lelkünket vértezik.<br><br>Hosszú az út, míg odáig érünk,<br>mégis: az idő eltelik.<br>Mért nem tudunk a kettő közt lenni<br>néha egy kicsit emberibb?<br><br>Mért kell bántani annyiszor egymást?<br>Mért lesz az ember oly irigy,<br>hogy megölné egymást egy falat kenyérért,<br>s hiába kérik, nem segít.<br><br>Mért oly kevés a szeretet néha?<br>Hiszen a lelket élteti!<br>Szeretet nélkül hideg a lélek,<br>hiszen az hozzánk tartozik.<br><br>Mért kell annyira gyűlölni egymást,<br>Hiszen annyira szomjazik<br>minden ember, ki érezni képes<br>szeretetre, míg létezik.<br><br>Észre se vesszük, hogy rohan az élet,<br>s hajunkra hó fátylat terít,<br>ködbe burkolva ifjúságunk,<br>s emlékeinket elveszi.<br><br>Olyan jó volna néha- néha<br>az időt megállítani,<br>ott ahol egykor boldogok voltunk,<br>míg a szívünket átszövi,<br>valami édes, szeretet érzés,<br>ahol nincs harag, se gyűlölet,<br>s szeretni egymást egészen addig,<br>míg az éjszaka átölel.<br><br>S abban a végső, elhaló percben<br>úgy menni el, olyan csendesen,<br>hogy ne tudjon fájni senkinek sem,<br>amikor egyszer elmegyek.

Lehetetlen. Suttogtam magamban,<br>hogy veled lehessek, hisz tudom:<br>a távolság, amely megbújik köztünk,<br>éket ver közénk, jól tudom.<br><br>Mint egy ajtó, mely bezárul olykor,<br>s olyan vészesen nyikorog,<br>mintha kérlelne: nyiss már ki végre!<br>S lépj át a küszöbön. Itt vagyok.<br><br>Én is úgy érzem magamat olykor,<br>amikor hozzád indulok,<br>szívem a torkomban dobog mindig,<br>míg a kilincset megfogom.<br><br>Ezernyi féltés, kétely van bennem,<br>pedig szeretlek és tudom,<br>te is éppen úgy szeretsz engem,<br>érzem a simításodon.<br><br>Mégis: annyira félszeg vagy néha.<br>Faggatnálak, de nem tudom,<br>hogy romboljam le azt a gátat,<br>mely elválaszt tőled, hisz tudom.<br><br>Benned is épp úgy ott van a tüske,<br> mely belülről szúr, és fáj nagyon,<br>amit másoktól kaptál egykor,<br>s nem tudsz már bízni, jól tudom.<br><br>Pedig amikor lázasan csókolsz,<br>érzem, mennyire akarod,<br>hogy melletted legyek minden éjjel,<br>s megadnál mindent, jól tudom.<br><br>Akárcsak én. Hisz úgy szeretlek!<br>s ha átölelsz, minden bánatom<br>messzire tűnik az esti széllel,<br>s rám száll a végtelen nyugalom.

Jó volna végre úgy ébredni<br> minden pirkadó hajnalon,<br>hagy arcodat lássam, amikor ébredsz,<br>s ujjam hajadba túrhatom.<br><br><br>Érezni minden simításban,<br> hogy épp olyan fontos vagyok,<br>mint a szellő, amelyik felfrissít,<br> míg végigsuhan az arcodon.<br><br>Érezni, ahogy hozzám simulva<br>halkan a nevemet suttogod,<br>hogy tudhassam, milyen fontos is néked,<br>amikor átölel két karom.<br><br>Hiszen az idő egyre csak múlik<br>deret szórva a hajamon,<br>s te messze vagy, annyira messze!<br>Csak a fényképed láthatom.<br><br>Hallom hangod a telefonban,<br>és tudom, érzem, hogy szeretsz!<br>De úgy hiányzik az érintésed!<br>S oly ritkán vagyok most veled.<br><br>Néha jó volna felégetni<br>mindent, ami még visszatart,<br>hogy veled ébredjek minden reggel,<br>míg nem köszön ránk az alkonyat.

A poéta vére sötét, mint a tinta <br>És az örökölt kalamárisban tartja… <br>Ezt nem a szív, lélek pumpálja papírra. <br> <br>Életbohóc vagyok én, de nem boldog, <br>Lelkem sem és szemem sem igen ragyog. <br>Bohócsipkám lecsúszott a szememre, <br>Így aztán vaksizhatok méltón… kedvemre. <br> <br>Kalamárisban a tenta a lúdtollam vére, <br>Azzal fest a papírra, mi a múltnak emléke… <br>Az éjszakák nehezek, az íráshoz gyertya kell, <br>De meggyújtom én, hadd írjon a toll szeretettel… <br> <br>Mindenki vágyva bár... kutakodik, <br>Mindenki kutakodva álmodik, <br>Mindenki elképzeli magának a napi jót… <br>Mindenki értékeli a mindennapi valót? <br> <br>Nekem a gyertyafény, imbolyogva jelzi az utamat, <br>Jövőt nem ismerem, kiírom magamból a múltamat! <br>Viszont a jövőben folytatni kell a saját harcomat! <br> <br>Az utamon, nem kevés vérszilánkok, de tintapacák vannak, <br>Az utamon szél is fúj, nem kedvez a fejemen a kalapnak… <br>Ha megszüntetem szobámban a huzatot, az jó lesz alapnak. <br> <br>A kész versem nem síremlékem, de fejfámra bárcsak fölteszik… <br>Örülök, hogy ha szép szavaitok, mint koszorúk, körbeveszik… <br> <br>Vecsés, 2016. június 16. - Kustra Ferenc József- íródott alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként. <br>