Néhai rokonokat meglátogattam… <br> <br>Lépteimmel lassacskán araszolok az avaron, <br>Gyertya és mécses lángok végig kísérnek utamon… <br>Bejöttem én nyitott kapuszárnyon. Ülök majd padon. <br> <br>Virrasztott éjjel… <br>Letaglóz a fájdalom… <br>Vágy-domb még épül… <br>* <br>Éjjel, fogy remény, <br>Sötétség, nem segítség. <br>Szívben, gyász az úr! <br>* <br>Varázslatos, arany-napsütéses világ ez, <br>De a mélyben lakó, ha kinéz, szakadt nemez. <br> <br>Reggel új fények <br>Támadnak! Segítenek? <br>Új nap, új remény. <br>* <br>Néha fulladunk, <br>Önmagunkba vagy bajba. <br>Lét: örök váltó. <br>* <br>Sírokat mindenhol borítják koszorúk, mécses égett, <br>A koszorú szalagokat a morc szél, kis ronggyá tépett. <br> <br>* <br>Kősírok némán <br>Várják, mécses lángokat. <br>Emlékezések! <br>* <br>Hosszasan itt voltam, de a gyertya, csonkig leégett. <br>A lefolyt, meleg viaszt hagytam, hátha melegített. <br>Érzem, hogy a sírodat halál bölcsessége belengi... <br>Átfáztam, így lassan indulok, haza kell menni. <br> <br>Vecsés, 2015. november 6. –Kustra Ferenc József- íródott: versben és senrjúban, önéletrajzi írásként. <br>

Az öröklétnek a pihenőhelye… <br> <br>(3 soros-zárttükrös) <br>Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben, <br>Ki engemet sokszor biztatsz éljek erősen, léttudás-előnyben… <br>Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben. <br> <br> <br>Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó, <br>Neked biztos jó, mert Te könnyezel a hantok felett és van, néha látszik a lehelet… <br>Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó. <br> <br>Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van? <br>Megnyugvás van igy már, bár nem-igen, igy aztán marad a hant feletti könnyek… igen! <br>Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van. <br> <br>Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek, <br>Én ezt sem tudom már önmagam se, csak sokszor tűnődők, vannak-a létben ezt megfejtők… <br>Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek. <br> <br>Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd, <br>Erősíted bennem, hogy az ad gyönyört, mi mulandó, én kérdem, töményen nem fullasztó… <br>Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd. <br> <br>Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak, <br>Szót fogadni én nem tudok, annak a láthatóan szomorú, bájtalan mosolynak… <br>Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak. <br> <br>Vecsés, 2021. július 3. Kustra Ferenc József- írtam: (Szentessy Gyula 1870 – 1905 „A halál” verse) és (Kótai Pál 1868 – 1945 „Sokszor biztatsz” c. verse) közös-átirati feldolgozásával. <br>

Ahol, egykor a kettőnk találkája volt a hátsó kertben, <br>Ott bizony, szépen kinyílt emlékként Kegyed krizantém bokra… <br>Az én, Kegyed iránti gyöngéd, nem elmúló érzelemben, <br>Az erős szeretet nekilendült, el is telt, már ragyogva… <br> <br>El is nyílott már <br>A nagy krizantém bokor a kertben. <br>Szerelmem él még, <br>Ön után sajgón fájó szívemben. <br>El is nyílott már, <br>A nagy krizantém bokor a kertben. <br> <br>Kegyed, már régen nincs velünk, a kert is ettől árva, <br>Szerelmem is rászáradt az Ön krizantém bokrára. <br>A könnyeim meg zúdulnak akaratlan... arcomra. <br>Én meg emlékezve bolyongok csak úgy egymagamba. <br> <br>El is nyílott már <br>A nagy krizantém bokor a kertben. <br>Szerelmem él még, <br>Ön után sajgón fájó szívemben. <br>El is nyílott már, <br>A nagy krizantém bokor a kertben. <br> <br>Vecsés, 2023. január 30. – Kustra Ferenc József - Íródott: Vaszilij Sumszkij: azonos c. verse átirataként. Közzétette; Szöllösi Dávid műfordító - január 29 2023. <br>

Kijöttem és meggyújtom, legalább egy kis gyertya égjen, <br>Téged már csak rögök tömege ölel, a sírban, mélyen. <br>Halkan imádkozok, az imám messzire felszáll légben… <br> <br>Téged már csak rögök tömege ölel, lent, sírban, mélyen… <br>Halkan imádkozok, halk imám messzire felszáll légben. <br>Kijöttem, meg is gyújtom, legalább egy kis gyertya égjen… <br> <br>Elvesztettem már a fonalat… mert a sors mostoha, <br>Valami elveszett, várom, nem jön vissza már soha. <br> <br>Sírodhoz jöttem, legalább egy szál gyertya érted égjen, <br>De a gyász körülvesz és annak vaksötétje végtelen. <br>Sok minden eszembe jut, ahogy itt emlékezem mélyen… <br>Ez kis derűt hoz, pici, lobogó lángocska fényében. <br> <br>Sors ellen harcolni mi nem tudunk, <br>Szomorú könnycseppet nem hullatunk, <br>Hogy gyertya égjen, arra vigyázunk! <br> <br>Vecsés, 2015. február 21. - Kustra Ferenc József <br>

Látok én itt siremléket, mit nyalogat az enyészet, <br>Meg vannak még régi padok, mit eszik az időjárás. <br>Ezen bizony nem csodálkozom, dolgozik az elmúlás. <br>Lassan az öreg fákat is kivágják, tán' majdnem mindet… <br> <br>Vecsés, 2014. november 29. -Kustra Ferenc József- íródott: egy temetői látogatás megörökítésére. <br>