Valóság voltál, s álomba hulltál,<br>mely felsejlik késő éjjelen,<br>mint a szememből gyöngyöző cseppek,<br>amikor terád emlékezem.<br>Fáradt szememmel kutatlak egyre,<br>helyed kihűlt, s már oly hideg,<br>mint a zord téli éjszakában<br>fehéren hulló hópehely.<br>Valóság voltál, s álomba hulltál,<br>mint a rám törő éji csend,<br>melytől e döbbent némaságban<br>furcsán hangzik fel lélegzetem.<br>Valóság voltál, s álomba hulltál,<br>melyből kilépni nem merek,<br>lelkem itt maradt bilincsbe zárva,<br>melynek a kulcsát nem lelem.<br>S mégis: reszkető kezeimmel<br>olyan erősen szétvetem,<br>hogy zörögve hull le minden láncom,<br>mely szabadulni nem engedett.<br>Most itt vagyok. Erősen, bátran,<br>túllépve annyi mindenen,<br>s bármi is történt, nem érdekel már,<br>és csak a szépre emlékezem.

Azt, hogy mit érzel, senki sem tudja,<br>hiszen oly mélyre senki sem lát,<br>amilyen mélyen magadba rejted<br>fájdalmad, amely annyira bánt.<br><br>Csak aki olyan féltve tud szeretni,<br>hogy szívében minden halk dobbanás<br>hozzád száll némán, akár a sóhaj,<br>amely oly halkan tör fel ajakán.<br><br>Ő tudja csak, hogy mennyire szenvedsz,<br>s mosolyod mögött, mint mély forradás,<br>ott tátong, amit magadba rejtesz,<br>és ő már nem tud vigyázni rád.<br><br><br>Bárhogy mondaná, nem, értenéd meg,<br>anyai szíve mennyire fáj,<br>s legjobban talán épp attól szenved,<br>hogy nem tud adni semmit se már.<br><br>A távolság néha ékeket képez,<br>mely olyan törékeny, mint egy pohár,<br>össze törhet egy halk koccanással,<br>s megsebez, mint egy üvegszilánk.<br><br>Ne engedd el! És maradjon mindig<br>számára jó szó, és vigasztalás,<br>hisz az egyetlen ezen a földön,<br>akire számíthatsz, bármi is vár.

Szeretnék mindent összetörni,<br>ami régóta visszatart,<br>izzó lángcsóvát szórva széjjel<br>s felégetni, mi itt marad.<br><br>A vén diófát, melynek lombjai alatt<br>oly sokat ültem a kispadon,<br>apró darabra hasítni széjjel,<br>bár szívem fáj érte oly nagyon.<br><br>Szeretnék mindent felégetni,<br>hogy ne legyen más, mit itt hagyok,<br>csak por és hamu, mely sötéten, szürkén<br>eltakarja a tegnapot.<br><br>Szeretnék mindent összetörni,<br>mit martalékul most itt hagyok,<br>hogy ne legyen más, ki összezúzza,<br>mi kedves volt nékem oly nagyon.<br><br>Úgy szeretném! De nem tudom mégsem!<br>Hiszen a lelkem úgy sajog!<br>Lüktetve, némán, belülről vérzik,<br>mint eleven seb, és fáj nagyon.<br><br>Szeretném szívemet száz darabra<br>széjjel tépni, de jól tudom:<br>mind a száz darab egyformán fájna,<br>bármerre sodor a holnapom.

Oly korban élünk most ezen a földön,<br>ahol az ember már úgy elaljasult,<br>hogy dolgoztatná egy szelet kenyérért<br>az elesettet, bár tudja: könnye hull.<br>Képes tőle az utolsó fillért is<br>kicsalni, pedig tudja, hogy szegény,<br>s arcának egyetlen izma sem rándul,<br>ha az éhező tőle enni kér.<br>Oly korban élünk most ezen a földön,<br>hol a munkásnak nem jár tisztelet,<br>addig kell csak, míg bagóért gürcöl,<br>s ha már legyöngül, nem kell senkinek.<br>Oly korban élünk most ezen a földön,<br>hol szülőnek lenni hatalmas kereszt,<br>ki nem tud a gyermeknek kincseket adni,<br>őt is lenézik, bármilyen nemes.<br>Hiába okos, és hiába szorgos,<br>ebben az országban sehol sincs helye,<br>bármily hitvány is, csak azt méltatják,<br>kinek bankóktól duzzad a zsebe.<br>Oly korban élünk, hogy nem vesszük észre,<br>mily borzalmakat szül a gyűlölet,<br>hiszen valóság show-tól agymosottan<br>butulnak sorra már az emberek.<br>Főző műsorra, tehetség show-ra<br>mindig van néző, s telik sms,<br>de ha beteget, nincstelent látnak,<br>félrefordulnak már az emberek.<br>Oly korban élünk most ezen a földön,<br>hogy visszasírjuk a régi szép időt,<br>s kétségbeesve a messiást várjuk,<br>hiszen tudjuk, hogy többé nincs jövőnk.<br>Oly korban élünk most ezen a földön,<br>hol ármánykodás dúl kézfogás helyett,<br>s ki elborult aggyal gyilkolni képes,<br>büntetés helyett luxust érdemel.<br>Oly korban élünk most ezen a földön,<br>hogy össze kell fogi, amíg még lehet,<br>s jobbá tenni e gonosz világot,<br>hogy gyermekeinknek nyugalma legyen.

Itt, ahol zúg a négy folyó,<br>itt élünk már ezer éve,<br>itt voltunk egyszer gyermekek,<br>s hallgattunk tündérmeséket.<br>Itt éltek mind az őseink,<br>s hittük, hogy egyszer majd végre<br>nekünk is jut egy földdarab,<br>hol testünk nyugodni térhet.<br>verejtékcseppben, izzadón<br>dolgoztunk mindig keményen,<br>s mégis: kifosztott szolgaként<br>itt állunk koldusszegényen.<br>Éhbérért küzdve estelig<br>gürcöltünk, s hittük, cserébe<br>tisztesség övezi vén fejünk,<br>s nem kaptunk semmit sem érte.<br>Könnyektől ittas hajnalon<br>reszketve sír fel a lélek,<br>de már nem hallja senki sem,<br>bárhogy száll messze a szélben.<br>Csak a kegyetlen zsarnokok,<br>akik most belőlünk élnek,<br>s gúnyos szavakkal hirtelen<br>lelkünkbe taposnak mélyen.<br>Ők élvezik a földi jót,<br>melyért a te kezed kérges,<br>és az a zúgó négy folyó<br>miattuk háborog éppen.<br>Reszketve, zúgva hömpölyög,<br>s tarajos hullámszemével<br>mintha mondaná: Istenem!<br>Nézz le ránk! Nem bírom én sem.<br>Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!<br>Szenvedtek eleget éppen!<br>Arra sújtsd bőszült haragod,<br>kikért oly koldusszegények.