Balaton partján, hol a csend ölel,<br>Selymes a fű, s szél csak nekünk felel.<br>Fűzfa árnya rejt el a világtól,<br>A testedhez simulok a vágytól.<br><br>Közel hajolsz, forrón perzsel csókod,<br>Nem marad szó, csak reszket sóhajod...<br>Kezed remegve talál rám újra,<br>Égek, mint a tűzbe dobott rózsa.<br><br>Simogatásod a vágy nyomán fut,<br>Mint hullám, mi nyaldossa partot.<br>Vad ölelésbe olvad a lelkem,<br>Mohó tested, a testembe rejtem...<br><br>Csak mi vagyunk, a világ elpihen,<br>S én beléd írom magam szüntelen.<br>Nap nádas mögött félve bújik el,<br>Míg szerelmesen bennem veszel el...<br><br><br>Siófok, 2025. április 30. Gránicz Éva.

Ha Isten itt élne közöttünk, nem vennénk észre.<br>Nem szórna fényt, nem hordana arany palástot se.<br>Lehet, hogy épp a boltban sorban állna,<br>Mögöttünk egy kifliért várva.<br><br>Nem lenne glóriája, se komoly hangja,<br>Mikor kiabálunk, ő csak hallgatna.<br>És talán akkor is bizakodna,<br>Ha mi már rég nem hiszünk magunkba?.<br><br>Nem tenne csodát, de ott lenne mindenben...<br>Mosolyban, pillanatban, tettekben...<br>Egy kézfogásban, egy halk bocsánatban,<br>Egy padon felejtett meleg kabátban.<br><br>Egy kis házban lakna a falu végén,<br>És dolgozna gondosan a virágos kertjén.<br>Játszana a gyerekekkel mezítláb a sárban,<br>Egy padra szívet vésne,<br>halkan, titokban.<br><br>Nem szónokolna, csak lenne egyszerűen,<br>A mindennapokban, csendben, türelemben.<br>És észre sem vennénk ha elmenne innen,<br>Csak éreznénk, hogy valami hiányozna... mélyen, a szívünkben.<br><br>Siófok, 2025. április 21. Gránicz Éva: irtam a Húsvét hétfőre.

A nyomorúság színpadán,<br>A szereplő most én vagyok.<br>Ismétlődik az előadás,<br>A néző is mindig én vagyok.<br><br>Jön a nagy rendező újra,<br>Egyik ideg a másikkal játszik.<br>Ez a küzdelem az idegek harca,<br>Már nem bírom sokáig...<br><br>Nemcsak az idegek, a lélek tusája is.<br>Magamat nézem, kívülálló vagyok.<br>Segíteni magamon nem bírok.<br>Magamon kívül vagyok!<br><br>Belülről némán kiáltok!<br>Az idő megállt, nem halad.<br>Mozdulatlan vesztegelek.<br>A cérna nálam elszakad...<br><br>Kinézek az ablakomon,<br>Látom aranyeső virágom.<br>Most csak ennyi a világom.<br>Szűnik a fájdalom, s jő a nyugalom...<br><br>Siófok, 2025. április 3. -Gránicz Éva-

Judózni tanultam szorgosan,<br>Gurulás, dobás, leszorítás...<br>De egy dolgot sosem oktattak,<br>A pofoncsapás tudománya más.<br><br>Nyugalom és csend! - intett a mester,<br>Használd az erőt higgadt fejjel!<br>De ha valaki ingerel,<br>A tenyerem magától repül el.<br><br>Én nem tanultam, jön spontán,<br>Nincs hozzá se öv, se elismerés,<br>De ha valaki igazán rászolgál,<br>Egy pofon a válasz, ? nem kérdés!<br><br>Siófok, 2025. április 1. -Gránicz Éva-

Márvány égboltján<br>aranyszínű alkonyat.<br>Sóhaja rebben.<br>*<br>Szél visz fényeket,<br>bíborba fúlt horizont.<br>Álmodik a Nap.<br>*<br>Vérarany sugár,<br>eltűnik a domb mögött.<br>Égő búcsúszó.<br>*<br>Piros fényszalag,<br>ég és föld összeér most.<br>Csend ölel mindent.<br>*<br>Búcsúzó tűzben,<br>a Nap süllyedő fáklya.<br>Hullám oltja el.<br>*<br>Lassan sötétül,<br>napfény az éjbe simul.<br>Csillagok várják.<br>*<br>Aranyhíd ragyog,<br>kék hegyek közt búcsúzik.<br>Bíborban ég el.<br>*<br>Izzó korong ég,<br>Balcsi ölében alszik.<br>Füstje az alkony.<br>*<br>Parázs ég alatt,<br>tenger nyeli a tüzet.<br>Szikrák haldokolnak.<br>*<br>Láng csókol vizet,<br>forró sugár elhalványul.<br>Gőz száll az égre.<br>*<br>Sistergő fényben<br>a Nap a habok közé.<br>Hull s elenyészik.<br>*<br>Hegyek peremén<br>elcsitul a fény zaja.<br>Árnyék öleli.<br>*<br>Halkul a szellő,<br>Nap csókolja a földet.<br>Csillagfény rezzen.<br>*<br>Rőt lángban lobban,<br>mint halkan égő fáklya.<br>Az ég vörösben ég.<br><br>Siófok, 2025. március 27. -Gránicz Éva- írtam: Eredeti Basó féle haiku csokorban.