Századokat átélt <br>Odvas fának kérge<br>Porladozva málik, <br>Falja idő férge.<br><br>Aszalt már a vidék, <br>Fojtja ember mérge,<br>Földanyánknak szennyes <br>Minden cseppben vére.<br><br>Csak sóhajtás fakad,<br>Feketéllik ármány,<br>Minden égtáj alatt<br>Tört remények árnyán.<br><br>A sok irány kétes,<br>Csak ne legyen véges...

Mint füst száll a lét.<br>Nincs már új nap csak a múlt-<br>Itt huny mind ki élt.<br>Por lesz a test, vár az ég?<br>Rög és hant fed, ez a vég...<br><br>Holt-park sok sírt rejt,<br>Nem szól, de a csend bút ont...<br>Bent kong, fáj a szív.<br><br>Nem szór hőt a Nap,<br>Már csak zord, hűlt holt árny leng<br>Mit nem lát a szem.<br>Rög és hant fed, ez a vég;<br>Ha test por lesz...vár az ég?<br><br>A perc itt már áll.<br>Hull rá a könny, fojt az űr...<br>Csak a hit gyújt fényt.

Fáradt, élettől barázdált homlokát,<br>Véste hosszú-hosszú éveken át<br>Munkához való kedve, becsülete;<br>Nehéz élete nem maradt elrejtve.<br><br>Minden könnycsepp, mely legördült rajta,<br>Néha olyan volt, mint a megáradt Rajna.<br>De ő csak éjjel, mikor senki sem látta,<br>Meggörnyedt izmos, erős, széles háta.<br><br>Egy könnycsepp áztatta lefelé arcát,<br>Feltöltötte az élet véste barázdát.<br>Ő hátrahagyta szegényes faházát,<br>Magányosan folytatta szélmalomharcát.<br><br>Amit nem tudott legyőzni soha,<br>Érezte, sorsa hiába mostoha.<br>Hiába tudta, legfőbb erénye:<br>Soha foltot nem látott becsülete.<br><br>És mégis, magát legyőzöttnek érzi,<br>Ezt az emléket hiába féltve meséli.<br>Türelme határát nemsoká eléri;<br>Miért lett a világ ilyen,? Sehogy sem érti.

Néma csend honol a temető felett,<br>s megannyi fájdalom és szenvedés<br>virágos sírok között, egy-egy elfeledett<br>s kigyúló mécsesek közt az emlékezés.<br><br>Halottak napján a gyász ünnepel,<br>a sárga krizantémok fojtó szaga,<br>fejfák útján gyász-sereg menetel<br>az ősszel nyugvó csillagok alatt.

Künn a háztetőkön hótakaró,<br>a szekér nyomán csikorog a tél,<br>igás hátán vastag lótakaró,<br>ne bántsa őt sem, ha felsüvölt szél.<br><br>Lámpás fénye sejtelmesen pislog,<br>könnyed valcert jár a hóesésben,<br>ahogy a lánykák ruháján csillog<br>udvari bálon a szép mesékben.<br><br>Dombok alatt szunnyadó parasztház<br>tört ablaka sárga fénnyel táncol,<br>fenyvesek ölében egymagában áll,<br>s mesét álmodik a gyönyörű nyárról!