Bennem élsz még.<br>Te vagy szívemben<br>a tél.<br>Mikor itt hagytál,<br>azt mondtad: te mindig szerettél...<br>Visszajöttél, nevettél, mondtad:<br>most is szeretsz, s átöleltél...<br>Felemeltél, mélybe löktél!<br>Ma tudom, megint visszajönnél...<br>Te vagy szívemben a tél... hiszen<br>megint elmentél.<br>Lassan elolvadnak a jégvirágok,<br>kérlek, többé ne, ne keressél.

Én a csend művészetét <br>Játszom, mint zongorista Lisztét. <br>Hallgatási csúcs! <br>* <br> <br>Nekem ekkor zajos volt <br>A madárcsicsergés, a csivit. <br>Szemmel hallottam. <br>* <br> <br>Ezen, erőszakos csend, <br>Agyamban kiváltotta: semmit. <br>Gondolat, heves… <br>* <br> <br>Én a csendbe akarok <br>Beépülni. Ezt, nagyon élni. <br>Gondolat is zeng. <br>* <br> <br>Az ég is beborít, hogy <br>Mindent halljon… csend szimfónia. <br>Játszom a semmit. <br>* <br> <br>Most jött az új gondolat, <br>Van, ki a csendbe beleőrül… <br>Én, mit bírok ki? <br> <br>Vecsés, 2020. május 24. – Kustra Ferenc József– senrjon csokorban íródott: önéletrajzi írásként! <br>

Hol jársz, mond, szerelmetes Mona? <br>Hol császkálsz, lelkem végső álma? <br>(Örömöt szerezni, <br>Tiédet élvezni…) <br>Simogatni kezed, ó Mona! <br> <br>Kimennénk a sűrű erdőbe, <br>Árnyékba feküdnénk a fűbe. <br>(Őzek csak néznének, <br>Ezek öreg-vének…) <br>Szaladgálnánk sűrű erdőbe! <br> <br>Ó, figyelj, Te távoli Mona! <br>Nem jó ez… nekem álmok harca! <br>(Bőröd forróságát, <br>Szemed csillogását…) <br>Élveznénk együttlétet Mona… <br> <br>Vecsés, 2020. október 14. – Kustra Ferenc József– romantikus LIMERIK csokor. <br>

Meditálásom… <br> <br>Elalvás előtt még hallom, valahol egy ló nyerít! <br>Szerelmes lehet? Remélem, nem bántják… a mindenit… <br> <br>Közben hallom: kutya vonyít vagy talán hegedű… <br>Vakaródznom is kell, remélem nincs benne tetű… <br>Trilláz még nagy riadtan egy eltévedt madár, <br>Lehet, hogy sötétben ő nem talál haza már? <br> <br>Sötétben hallom valahol úgy felsír egy hegedű, <br>Vonója nyekereg, mondanivalója keserű… <br>Rám zúdul a felhők könnye, gyors az égi zápor. <br>Köddé válik napsütésben a bús elmúláskor. <br> <br>Magamba és magamra rajzolok kérdőjeleket, <br>Ami bennem dúl, az meg nekem maga a döbbenet. <br>Bucsut intenék a múltnak és a mának, <br>De nem engedi, fogva tart bú és bánat. <br> <br>Látom arcotokon az üresség monoton nyomatát <br>És a mosolyokat, amely torzult lesz és grimaszra vált… <br>Ki kellene mosni a tündöklés szemcsés aranyát, <br>Kézbe véve megélni pillanat öröm mámorát. <br> <br>Lassan minden kép elhalványul, mint esti alkonyat, <br>A lelkem meg én figyeljük a szenvedő arcokat. <br>Senki nem nyújt neked kezet a gödörbe, hogy kimászhass, <br>Pedig ki kell jönnöd, hogy messzire, a jövőbe láthass. <br>Ha így marad, akkor porrá leszel és a szél játéka, <br>Vagy mint oly' nagy fekete pont a fergeteg martaléka. <br> <br>Régen volt már az, amikor az ég, kék volt és füsttelen, <br>Mindenki nagyon boldog volt, elégedett és bűntelen… <br>Pedig az élet, akkor is embereket harcba hívta, <br>És csatáit mindenki egyedül és magával vívta. <br> <br>Ha mész, ha van és beszippantod az erdei levegőt, <br>Majd feleszmélsz, és már nem kívánod, a sűrű őserdőt. <br> <br>A ló nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon, <br>Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom… <br>Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek, <br>Majd a napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek. <br> <br>A lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom, <br>Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom. <br>Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár, <br>Érdekes, este óta semmit nem változott a határ. <br> <br>A ló csak nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon, <br>Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom… <br>Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek, <br>Majd reggel az új napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek. <br> <br>Lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom, <br>Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom. <br>Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár, <br>Érdekes, este óta semmit nem változott a határ. <br> <br>Még az is lehet, hogy de jó, milyen jó lehet itt élni. <br>De akkor nem kéne a bőrömet, ráncosra cserélni! <br>Barátom lett ő ott fent, a kis dalos madár, <br>Valahol a határban iázik egy szamár… <br> <br>Figyelem, de nem hallom, hogy valaki lépked hangtalan, <br>Így azt sem látom meg, ha nincs is, hogy hosszú árnyéka van. <br>Van nekem nyugalmam és azt őrzi a végtelen messzeség, <br>Felettem, mint egy végtelen kék óceán elterül az ég… <br> <br>Verőfényes nap lesz ma is és már nem hallom, hogy a ló nyerít! <br>Remélem, este nem bántották csak most elaludt… a mindenit… <br> <br>Vecsés, 2014. július 3. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként. <br>

Ha majd egyszer bálba megyek, tiszta glaszékesztyűt húzok, <br>Hogy ne látsszon a kezemen a köröm alatti piszok… <br> <br>Csizmám is szép fényes lesz, ráköpök és kipucolom, <br>Kicsit –belül- büdös, izzad a lábom, nem haragszom… <br> <br>Nadrágom is már kissé viseltes, fehér vászon, vasalatlan, <br>Felmérem magamban, nem én leszek a legcsinosabb… hallatlan! <br> <br>Vecsés, 2014. január 21. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként. <br>