<br><br>Megtörten, búsan járom az utcát<br>szemem sarkában könny ragyog,<br>senki sem szól, senki sem néz rám<br>csak egy koldus ki mellettem ácsorog.<br><br>Reszkető kézzel tartja a markát,<br>kérve: csak egy kis aprót adjanak!<br>Hogy tudjak egy kis kenyeret venni!<br>Kérem! Csak néhány forintot adjanak!<br><br>Esdeklő szemekkel nézi az arcom,<br>megtört szemében sápadt fény ragyog<br>nem szólok semmit, zsebembe nyúlok<br>s szótlanul néhány forintot adok.<br><br>Hálásan néz rám, s rebegi halkan:<br>Isten áldja meg érte asszonyom!<br>Nem is sejti hogy lelkemben mélyen<br>én is egy kifosztott koldus vagyok!<br>

<br><br>Mennyire szeretsz? Mondd el újra<br>hallani szeretném hangodat,<br>ahogy kimondod újra és újra<br>nevemet suttogva, boldogan.<br><br>Szeretsz e úgy mint a legszebbik rózsát<br>mely tenéked ontja minden illatát?<br>Mely ablakod alatt lágyan és szelíden<br>bűvös illattal lengi be szobád?<br><br>Hiányzom e? Vagy eloltja bárki<br>hirtelen feltámadt égő szomjadat?<br>Hiányzom e ha messze vagyok tőled<br>s nem érzed ajkadon forró csókomat?<br><br>Látod? Én szeretlek! S kínzó szomjamat<br>nem olthatja el senki sem!<br>Csak tőled akarok minden apró bókot<br>melytől melegség járja át szívem!<br><br>Tőled akarom a bársonyszirmú rózsát,<br>a gyöngéd ölelést, a forró csókokat,<br>nem kell senki más ezen a világon!<br>Csak te olthatod el égő szomjamat!<br> <br>Csak te vagy nekem egyedül a földön<br>ki elhozza nékem a virágzó tavaszt,<br>és ha te nem jössz , nem is kell senki!<br>Magamba temetem minden álmomat!<br>

<br><br>Könnyeim lágyan csillantak a fényben<br>mint a felvillanó apró gyöngyszemek,<br>aztán búcsút intve eltűntek a szélben,<br>már csak sós ízét érzem nyelvemen.<br><br>Ajkamhoz érve szelíd mosolyt csalnak<br>arcomra, s eltűnnek mint a képzelet,<br>szemembe szikrázó napfényt varázsolva<br>mielőtt végleg búcsút intenek.<br><br>Már nem fáj semmi sem! Oly könnyű a lelkem<br>boldog mosollyal száguldok feléd,<br>s szelíden sóhajtva, fejed megsimítva <br>csöndesen suttogom: itt vagyok! Ne félj!<br><br>Nem hagylak magadra bármi is történt,<br>megbocsájtottam minden bűnödet!<br>Ha én is elmegyek ki marad melletted?<br>ki fogja őrizni a lépteidet?<br><br>Nem kérek semmit, csak gondold át újra <br>s engedd hogy vezessem kóbor léptedet,<br>Hiszen én vagyok az egyetlen a földön<br>ki minden hibáddal együtt is szeret!<br>

<br><br>Rügyeznek a fák odakint a kertben<br>bontani vágynak már szirmaikat,<br>Akár az én szívem, napfényre várnak<br>hogy virágba borítsa ágaikat.<br><br>Olyan jó lenne napfényben élni<br>hogy érezzem végre fénylő sugarát,<br>hisz oly nehéz mindig árnyékban élni<br>sötétben bolyongva, hol senki se vár.<br><br>Úgy szeretnék végre napfényben fürödni<br>nézni, hogy virágba borulnak a fák,<br>érezni mikor megdobban a szívem<br>míg előtte suhan el a kék madár.<br>

<br>Milyen sötét és vörös az ég alja<br>szinte már izzó szikrákat lövell,<br>mintha ránk sújtana iszonyú haragja<br> s vöröslő szemével mérgesen figyel.<br><br>Haragos szemével villámokat szór le<br>sűrű záporként ontva könnyeit,<br>hogy hulló könnyeivel tisztára mossa<br>s messzire sodorja gyarló bűneink.<br><br>Úgy szeretnék hozzá oly közel kerülni<br>hogy lemossa nékem is kínzó bánatom,<br>hogy megkönnyült szívvel tudjak újraélni<br>hisz nehéz terhemet már alig bírom.<br>