Picinyke teste kezemben<br>többi élettelen tetem...<br>De csak nézhetem<br>A könny marad nekem<br>Fekszem<br>Lassan eleresztem<br>Hátamra nehezül újra keresztem<br>Marad a kérelem<br>Testét rongyba tekerem<br>Mely tartja melegen<br>De hiába eb-gyermek kínja, taszítja sírba.<br>Keserves hangjai rövid életének<br>Fülembe üvöltő hangként térnek<br>Sorstól választ hiába kérek<br>Fájdalmas nézése anyja szemének<br>Hogy kölykét senki nem menté meg<br>Elvette tőle őt az élet<br>Kérdő barna szempár tövisként szúr bele szemembe..<br>..miért nem tettél semmit ember Te...<br>Ha hatalmad tenger ...<br>Kicsiny jószág utolsó nyög-kérdése szakítja félbe<br>Miért nem lehetett a világban helyem<br>Miért nem bújhatott anyámhoz testem<br>Miért nem léphettem ki világi körbe<br>Miért fogad be a föld korán örökre<br>Miért nem lehetek játszó ebgyerek<br>Mit vétettem én neked ...<br>Hogy éltem korán elveszed<br>S a kis életláng kialszik<br>Apró test elernyed<br>Szép vadász mezőkön örökkön kérlelhet<br>S ököl be szorul ekkor a kéz<br>Fájdalmas szempár égre néz<br>S átkozza az isteni eget<br>Miért vette el tőle kit várt, szeretett.<br>Néma kínban állva<br>Csodára többé nem várva<br>Búslakodik a tehetetlen ember<br>Kit isten keze megver<br>Lázadó dühével állja ütéseit<br>S tűri fojtván szenvedéseit<br>Tekergeti újra sebeit<br>S vési kérdésit<br>Düh és harag futkos de céltalan<br>Nincs kit okolni, sors ha van..<br>Feleljen nekem<br>Miért teszed ezt velem?

<br><br>Nem vágyom utánad! Már nem is szeretlek!<br>Hisz szíved helyén csak hideg kő lapul,<br>sohasem tudtál szeretni engem<br>csak belém tapostál durván és gazul. <br><br>Nem kérek többé semmit sem tőled!<br>Hisz semmi sem lágyítja kő szívedet,<br>egyetlen könnyet ejtek csak érted<br> és az esti ködben végleg elveszek.<br><br>

El kell engedjelek ó, te féltő gondolat,<br>Meg kell váltsa szívemet, a szüntelen hódolat!<br>Hogy erőt vegyek magamon végre,<br>És felalhassak egy üres székre!<br>Hogy kiálthassak onnan egy nagyot,<br>Mely által felnéznek rám a nagyok,<br>És elhiggyék, hogy létezem, hogy vagyok,<br>De az egómmal együtt hízok, dagadok!<br>És ott fenn a széken felnövök!<br>A fellegek közé lövök!<br>Hangom, mint a harsona!<br>Féljen apám rokona!<br>Mert, hogy az is én vagyok,<br>és ha majd egyszer meghalok,<br>Lássátok ki voltam én<br> egy meg nem szűnő sárga fény...<br>

Szeretni, mondd, mi az kérlek kedvesem?<br>Zárt, szép titoknak lenni oly boldog lelkesen. <br>Elménk határán, öblös súlyos réteg alatt<br>Rég született egy döntés, én szeretlek. Miattad. <br>Elmondani? Nem lehet, hisz akkor <br>Titkunknak vége. Hisz mit tudunk, <br>Lelkünkbe lezárul végleg. Nyugtom keresem<br>Éltem után megyek tán majd boldogan. Téged<br>Kereslek, de nem talállak, és hiányzol nagyon. <br>

Némán mentem az árban<br>Esett az eső,<br>Még azt sem tudtam mi van, vagy mennyi az idő.<br><br>SZívemet a horror és a fájdalom tiporta,<br>Elevenen újraélni csak a balga sorsa.<br>Rád gondolni újra, s újra fedetlen átok,<br>Emlékeid meggyötörnek, szíveim szilánkok.<br>Testünk egyszer egy volt, idő múltán kettő,<br>Lelkem tiéd rabja lett, a válasz nem kellő.<br>Eszem már rég elveszett, mélyt a szerelemben,<br>Keresni sem tudnám, mert nálad hagytam esztelen.<br><br>Menekülni nem tudok, a vágy elás, betemet,<br>Álmaimba menekülni se könnyebb, se nehezebb.<br>Ringó karodba emelj még, még, újra kérlek, hogy az álom álom legyen, az életem meg élet.