Őszbe hamvadt a forrón perzselő nyár, elmúlt már, <br>És biz’ vissza nem jön, ember erre hiába vár. <br>Itt már nem terül fény, a sűrűbbedő alkonyra <br>Korai est, fekete leplet borít arcomra… <br> <br>Őszies ég alatt a szélvihar, villanydrót húrokon játszik, <br>Néha elmegy, de visszajön, és egy csoda-dallamot újra játszik. <br> <br>Vecsés, 2013. szeptember 29. – Kustra Ferenc József <br>

(Senrjú csokor) <br>Hegytetőn lenni, <br>Fájdalmat kiabálni… <br>Fájdalom hegye. <br>* <br>Múltban kutatás <br>Önmagunk keresése. <br>Archív adatok. <br>* <br>Déli harangszó <br>Után szól, lélekharang. <br>Remény hajnalok… <br>* <br>(3 soros-zárttükrös csokor) <br>Ahogy megyek a temetőbe, talpam alatt zörög, recseg az avar, <br>Majd rám is szól, hogy igyekezzek, siessek, várnak mielőbb és hamar… <br>Ahogy megyek a temetőbe, talpam alatt zörög, recseg az avar. <br> <br>Megyek is gyorsabban, megsimogatom az öreges arcredőm, <br>Le is törlőm az út porát, mi másra kell nekem az arckendőm… <br>Megyek is gyorsabban, megsimogatom az öreges arcredőm. <br> <br>Gyászos, fekete felhők menekülnek vagy támadnak fönt az égen? <br>Gyászos, fekete felhőket vadul fújják vad szelek, fönt az égen… <br>Gyászos, fekete felhők menekülnek vagy támadnak fönt az égen. <br> <br>Kedves őseimet látogatom, viszek nekik kisebb koszorúkat, <br>Lássák vagy érezzék, a szívemben dúló nagy szeretet háborúkat… <br>Kedves őseimet látogatom, viszek nekik kisebb koszorúkat. <br>** <br>Mindig az eszemben vannak, de ma különösen, <br>Így aztán tudni, hogy nem jöttem fölöslegesen. <br>Leteszem a koszorút, majd meggyújtom a szeretet mécsest, <br>Mert ő lesz az, ki a szeretetátvitelért felel, végest’. <br>A mécses tartónak van már teteje is, hogy a szél ne fújja el szeretet lángot, <br>Mert a víg szelekben is át kell vinni a szeretettelit, mint erre való lángot. <br> <br>Nem tudom az őseimnek mit jelent, hogy évente kapják a virágot, <br>De nekem nagyon sokat, így továbbra is, majd évente gyújtok mécslángot. <br>** <br>(3 soros-zárttükrös) <br>A sírok közt bolyongó sok emberből én vagyok, lennék szerető, az egyik, <br>Ez a kötelességem és a holtaim közül szívemnek kedves mindegyik… <br>A sírok közt bolyongó sok emberből én vagyok, lennék szerető, az egyik. <br>* <br>(Senrjon csokor) <br>Fájdalmak föltolulnak, <br>Szinte erővel, arcra hullnak… <br>Majd én… itt lakok. <br>* <br>Fájdalmak föltolulnak, <br>Lélekvihar támadt föl bennem. <br>Majd én… itt lakok. <br>* <br>Lesz-e ki hoz virágot, <br>Ki rám vágyódik, kerget álmot… <br>Ha majd… itt lakok. <br> <br>Vecsés, 2021. augusztus 8. – Kustra Ferenc József <br>

Ismét itt ülök a sírodnál, nézem a piciny gyertyafényeket, <br>Bennem motoszkál: míg éltél magadra hagytunk egyszer is tégedet? <br>Hogy is volt nagyon régen? Felkeverem én a régi emlékeket… <br> <br>Körül nézek és fényekkel elárasztott a sírkert, <br>Bánat itt is sokra számít, mint vért nem véd és nem ment. <br> <br>Az időmnek hálója, rám van terülve, hordozom, <br>Én még élek és a keresztem magam is hordozom, <br>Amikor van lehetőségem... fényben forgolódom…. <br> <br>Majd lehet, hogy fénnyel írok a reménynek, <br>Szállj vissza hozzám, megírom a légtérnek, <br>Az élet ilyen, fáj, drukkolok, léleknek... <br> <br>Te, meg én itt a sírodnál, hiába álmodunk, <br>Halál közbe szólt, ő lett a mi közös fátyolunk… <br>Együtt, mi már sehová… soha el nem szárnyalunk… <br> <br>Elmentél, Te már bizony, igen... nagyon sok éve, <br>Csillag lettél, fölnézek és látom ott a fénye… <br>Álmaimat őrződ, de én nem tudom mi végre…. <br> <br>Itt ülök a padon, gyenge szellő engemet simogat, <br>Tudom, hogy erőlködik, de nem leli a vigaszokat. <br>Próbáltam én, de már biz' nem megy, <br>Elhordani való aranyhegy... <br> <br>Nélkülem alszod az örök álmodat <br>Te már nem is elemzed a vágyadat. <br>Te az utadat odafönt járod, <br>Neked már ott van saját világod. <br> <br>Sok-sok viaszgyertya fénye bevilágítja a sírkertet, <br>Az ember árva, fölöttébb röpke élte nem ad ihletet, <br>Hogy gránitnál felülbírálja, amikor nagyon kétkedett! <br> <br>Kőre csöppen a majdnem súlytalan gyertyaviasszal, <br>Sok-sok, régen elzárt emlék is jő tele malaszttal. <br>A múlt feltüremlik, remegve jön, nagyon zajtalan <br>A szép emlék kivirágzik, maga a tudattalan... <br> <br>Már beesteledett, lassan indulok hazamegyek. <br>Otthonra még egy szál sárga rózsát -virágot- viszek… <br>Kedves halottaim emlékére, <br>Kicsiny mécsest gyújtok még estére… <br> <br>Vecsés, 2015. augusztus 1. - Kustra Ferenc József <br>

Éjjelente néha könnyek közt alszom el, <br>És néhányszor, rémálomra ébredek fel, <br>Ez, mint rostos szívszakadás nálam telel, <br>Bánatcseppekként a lelkemben vesztegel. <br> <br>Felettem, a gyászban, zokogva sír a felhő <br>A kifújt dohányfüstöm, mint a szálló szellő <br>Száll az égbe utánatok, kedves rokonok, <br>Ez is segít, hogy csökkenjenek a rémálmok. <br> <br>Elmentetek, itt hagytatok, küzdhetek egyedül, <br>Folyvást reménykedek, hogy életemre fény derül… <br>De az éjjeli ébredéskor, éj kettétört derekán, <br>Még azt sem érzem, hogy az időm lassan-gyorsan pereg tán. <br> <br>Halottak napján elmegyek a lakhelyetekre <br>Viszek virágot és gyertyát gyújtok, kedvetekre… <br>Kinél-kinél sírok, máshol ejtek száraz könnyeket, <br>Ott érzem... a nagyon lassan múló, nehéz perceket, <br> <br>Itt én nem kapok mást, csak nincs már (hiányzó) öleléseket, <br>Sokan vagytok... járom a temetői kiszögeléseket. <br>Hiányoztok! Élek én tovább a rémálmokban, <br>Marad, csöndes elmélkedés a hiányotokban… <br> <br>Halottak napján a sírotok mellett, hiány kissé enyhül <br>És azért csak kissé, mert emlékekkel én vagyok egyedül… <br>Most azonban virágokat-koszorúkat ide leteszem <br>És ezek maradnak itt emlékeztetőül énhelyettem. <br> <br>Még lesöpröm a sírotokat a sok szél hordta levéltől, <br>Aztán elballagok haza, bánatosan a sok emléktől. <br>Itt maradnak, a szeretet lángjai, gyertyák és mécsesek, <br>Pici lángok fűznek össze bennünket, ennyi kell... léleknek. <br> <br>Vecsés, 2014. május 16. – Kustra Ferenc József <br>

Ködtől sikamlós avarban lépkedünk a temetőben, <br>Virágot, mécsest viszünk örök, nem múló szeretetben. <br>Milliónyi mécses világítja ódon temető utat, <br>Megyünk előre szemünk a szerettünk sírja után kutat. <br> <br>A sorsunk úgy akarta, hogy ne sűrűn járjunk itt, <br>Pedig tán' jó lenne többször is jönni egy kicsit. <br>Őseinkkel, úgy spirituálisan tartani kapcsolatot, <br>Ülve kispadon, merengeni, érezni szív parancsolatot. <br> <br>Most elsején is kimegyünk és bár tudom, oly' sokan lesznek, <br>De szeretett halottaink minket úgy várva epekednek. <br>Viszünk majd mécseseket, az lesz, az örök szeretet lángja <br>És virágokat, koszorúkat teszünk sírok fejfájára. <br> <br>A halottak napján, pisszegve zajong a síri csend. <br>A mécsesek máglyáján, csend... a halottak napi rend. <br>A szomorúság palástja ráfeszül a környékre, <br>Itt kell érezni, most legfontosabb az ember hite. <br> <br>Kispadon majd ücsörgünk, beszélgetve a régmúltba révedünk, <br>Így majd előjönnek az örökre szép emlékek, ez örömünk. <br>Idézzük pillanatokat, történéseket, anekdotázunk, <br>Szólunk közbe őseinkhez, és átéljük saját gyarlóságunk. <br> <br>Itt szinte hűvös a csend és mélységes a síri nyugalom, <br>A sírotok a testeteknek az örök börtönnyugalom. <br> <br>Friss krizantémok, virágok, gyertyák sokaságának <br>Az emlékezés márványokba vésett fájdalmának, <br>E tömegnyi hozzátartozó nem tud ellenállni, <br>Mindenki sír, zokog, emlékezik, nem tud leállni. <br> <br>Vedd észre, ahogy itt ülsz, a múltad jelez itt Neked... <br>Éld át szeretettel, vedd észre, ez belső érzésed. <br> <br>Feltörik a fájdalom lelkünkbe és könnyeket elsírunk... <br>Majd nekünk is eljön az idő, amikor itt lesz... a sírunk. <br> <br>Vecsés, 2013. október. 24. – Kustra Ferenc József <br>