Idő 
Értékelés 
Értékelés Keserv öntötte el a szívemet,
<br>De utálom én ezt a harcteret.
<br>
<br>Nem jöttem én ide magamtól,
<br>Elszakítottak a családtól.
<br>Otthon nincs, ki munkálja, a földet,
<br>Család nélkülem kínban… üvölthet.
<br>
<br>Riska tehén lassan megellik,
<br>Ki lesz az, ki neki ott segít.
<br>Karácsony jő, otthon akartunk lenni,
<br>De… itt vagyunk, erre kell, rádöbbenni.
<br>
<br>Keserv öntötte el a szívemet,
<br>De utálom már ezt a harcteret.
<br>
<br>Szegény hazám… óh, hazám, te mindenem,
<br>Érted adom orosznak az életem?
<br>A családom meg árva marad,
<br>S nincsen nekik betevő falat.
<br>
<br>Itt minden tiszta jég és hó,
<br>Mi szép látvány… nekünk nem jó.
<br>Oroszok lőnek ránk, folytonosan,
<br>Mondják is, támadnak hamarosan.
<br>
<br>Keserv öntötte el a szívemet,
<br>Nagyon utálom ezt a harcteret.
<br>
<br>Nem messze itt, most lecsapott egy akna,
<br>Félek, megremegett a bunker fala.
<br>Mit vétettem és az oroszoknak?
<br>Miért szemeltek ki ide harcosnak?
<br>
<br>Ki fog otthon tavasszal szántani, vetni,
<br>Ki fogja a kis szőlőmet megművelni?
<br>A gyerekeknek este ki fog mesélni,
<br>Fehérnépet este ki fogja szeretni?
<br>
<br>Keserv járja át a szívemet,
<br>Úgy utálom ezt a harcteret…
<br>Gyűlölőm az orosz harcteret!
<br>
<br>Most szólt nekünk Tímár őrmester,
<br>Hajnal négykor megyünk, frontmester
<br>Társaságában oroszokhoz, „nyelvet” fogni…
<br>Magyarok Istene segítsen visszajönni.
<br>
<br>Vajon holnap reggel, mire felvirrad a nap,
<br>Visszajöttünk, vagy imát mormol értünk a pap,
<br>És a százados küldi-e haza a kis motyónkat…
<br>Az oroszok lelőttek, mint ellenséges lotyókat?
<br>
<br>Keserv járja át teljesen a szívemet,
<br>Úgy utálom már ezt a rothadt harcteret…
<br>Gyűlölőm én nagyon az orosz harcteret!
<br>Istenem engedd még élni a szívemet…
<br>
<br>Vecsés, 2012. április 29. – Kustra Ferenc József – íródott történelmi visszaemlékezésként és a hőseink emlékére!
<br>
Szürkén, borongósan köszöntött be a hajnal virradat.
<br>Friss hó szaga érződött a levegőben… pirkadat.
<br>Már szállingóztak is lefelé, az első… nem véresek,
<br>A céltalanul katonákra hulló kristály pelyhek.
<br>
<br>Oly' szép napnak indult
<br>Bakák lelke virult,
<br>A tisztek is örültek,
<br>A hópelyhek, csak estek…
<br>
<br>Mindenki elégett lehetett volna, ha nem a fronton van,
<br>Ha nem mínusz negyven fokot mérnek, havazásnál, árnyékban…
<br>A GH tiszthelyettesek szalonnát osztottak reggelire,
<br>Ki tudott bement, a fából ácsolt, az éppen bunkerbe.
<br>
<br>A konyhások a gulyáságyúban kávét főztek,
<br>A szakácsok –stikában maguknak- szalonnát sütöttek.
<br>Előretolt figyelők, ebből nem kaptam semmit,
<br>De figyeltek, néztek és bizony, észrevettek valamit.
<br>
<br>A szemközti horhosban mozgás nem látszott, de
<br>A bokrok ágai több helyen is mozdultak, mire
<br>Figyelők fejében a vészcsengő megszólalt,
<br>Támadás veszélye merült föl, a zajos csend szólalt!
<br>
<br>Mire riadót jeleztek volna, lecsapott a hadisten,
<br>Pergőtűz indult a mieink kis lövészárkai ellen…
<br>A hó nagy pelyhekben, teljes erővel kezdett el hullani,
<br>Hirtelen mindenfelől jajgatást, halálsikolyt hallani.
<br>
<br>Egy kezdő tiszt csak topogott a vérző baka mellett
<br>Kinek a vére befestette a leesett gyönyörű hópelyhet.
<br>Lövést kapott karjába, így visszafelé botorkált,
<br>Pergőtűz erősödött, elment, és otthagyta vérében… a bakát.
<br>
<br>Orosz roham hirtelen elkezdődött.
<br>Az oroszok! A csatasoruk felfejlődött.
<br>Századparancsnok kiadta parancsát;
<br>Visszavonulás, ki tudja, kezdje hátrálást.
<br>
<br>A hó egyre jobban esett, a gyönyörű kristályokat,
<br>A jéghideg föld várta, a Te egész korosztályodat…
<br>Nagy pelyhek, szikrázón, sűrű csatarendben… mélybe hullottak,
<br>Az elesett katonák vére, csepp… a földre lehullottak…
<br>
<br>Idegen földre hullott a drága magyar vér,
<br>Erről már csak a rég beomlott lövészárok regél…
<br>Értelme nem volt fiatalon haláluknak,
<br>De hősként emlékezünk, adózunk bátorságuknak!
<br>
<br>Vecsés, 2012. március 21. – Kustra Ferenc József – íródott történelmi visszaemlékezésként és az ott elesett hőseink emlékére!
<br>
Aki ideérkezik, hamar megtudja, a tél nem hidegtelen,
<br>A mínusz negyvenkettő fok elképesztően lélek-könyörtelen…
<br>Vannak, kinek ezt végleg túlélni, nem-egyszerűen lehetetlen.
<br>**
<br>Vicsorog a szél,
<br>Szikrázva fütyörészik.
<br>Jeges lehelet!
<br>*
<br>A szél haragja,
<br>Ha lassan is de múlik.
<br>Hideg, nem mozdul…
<br>*
<br>Pihenő szélben,
<br>Dermesztő-nagy a hideg.
<br>Szikrázó napfény.
<br>*
<br>Kint vad hidegben
<br>Dalol a szél, térdig ér.
<br>Csönd sem válaszol…
<br>*
<br>Vad ciklon futkos,
<br>Úgyis zord tájat ural.
<br>A Don-parton hó!
<br>*
<br>Szürkén, közönyös
<br>Az éjjeli hófúvás.
<br>Reggelre befed…
<br>*
<br>Hófúvásba a
<br>Magány is belefáradt.
<br>Itt nincsen kiút.
<br>*
<br>Innen, nincsen hová menekülni, háború hidege körülvesz,
<br>Ebben a rettenetes hidegben fáj, ha, ember lélegzetet vesz.
<br>Ide a Don-kanyarba, nagyon is befészkelte magát a tél,
<br>Az anyag határán a lélek is besűrűsödött… már nem fél?
<br>
<br>Rettenetes az idő, meg a járása ott a lövészárokban bévül,
<br>Az ember könnyen a fagyhalálba találja magát, ha kicsit elrévül.
<br>*
<br>Imbolygó jövő,
<br>Ködben cselszövő, hazug.
<br>Remény, szűkmarkú!
<br>*
<br>Szavak elhaltak,
<br>Láthatók vérző sebek.
<br>Sírás oskola…
<br>*
<br>Rettenetesen dermesztő, libabőrt öltő a januári reggel,
<br>Keménykedő a tél, benne a levegő, mínusz legalább negyvennel…
<br>Van kilyukadt sisak, fekete lábak, orr-fül, mik nem bírtak hideggel.
<br>*
<br>Ilyen hidegben
<br>Elaludni… a halál.
<br>Pár percnyi a lét!
<br>*
<br>Hideg úgy tarol, mintha évezredek taposnának minket,
<br>Ó lélek, ne menj, ne hagyd a testet, ne hagyj itt veszni mindent…
<br>Mentsd meg Uram a magyar hont, gyermekeidet… összest, mindet.
<br>*
<br>Szélvihar kereng,
<br>Vastag hóréteg felett!
<br>Kezdő hóesés.
<br>*
<br>A háború szabályait is megszegik az irányítók, hihetetlenül!
<br>Te meg benne vagy ott ahol lelőhetnek, várakozol és tehetetlenül!
<br>Menekvés nincsen, a sorsod nem tudni mit hoz... biz' végzetet menthetetlenül!
<br> *
<br>Tél ölelése,
<br>Nagyon is rideg-hideg.
<br>Köd itt nem enyhít.
<br>*
<br>Itt, most januárban, vért is dermesztő a reggel,
<br>Köpenyem alá furakodik jég-lehelettel.
<br>A fájdalmas nyögés, a megfáradt imája,
<br>Főleg, ha nincs több… az élete kosarába.
<br>*
<br>Szél, fúj… hó esik,
<br>Lét már avarban lapul.
<br>Fagyok, zordonak.
<br>*
<br>Akármerre nézek, látom, a halál szánkázik a hóra fagyott jégrétegen,
<br>És ez a hómező nemcsak vastag, hanem amerre-bármerre nézek, végtelen.
<br>
<br>Egy magyar baka, hős harcos, minden módon helytáll,
<br>Egyébként is parancsot teljesít, így nem hátrál!
<br>
<br>Tűrted a nagy, jéghideg-fájdalmakat,
<br>Egy harcos… semmiségért nem hátrálhat!
<br>Volt parancs is, mihez tartottad magad.
<br>
<br>Fázósan didereg a hó mellvéd is,
<br>Lemehet ez, mínusz ötven fokig is.
<br>Nyári egyenruhánk nem bírja a havat,
<br>Mit villanón kemény fagy vasfoga marat!
<br>*
<br>Dermesztő reggel,
<br>Kezembe lehelettel…
<br>Avar, mint beton!
<br>
<br>Vecsés, 2017. február 3. – Kustra Ferenc József – történelmi visszaemlékezés az ott veszett katonáinkra. Íródott: alloiostrofikus versformában.
<br>
Kezdő hadnagy voltam 1942.- ben…
<br>
<br>Jaj!
<br>Hideg
<br>Ölelget!
<br>Remeg testem,
<br>Lelkem, mindenem!
<br>*
<br>Itt
<br>Lélek
<br>Nem leli
<br>Nyugvó helyét!
<br>Sír is oly’ hideg.
<br>*
<br>Gaz
<br>Hideg,
<br>Maga az
<br>Ármány! És az,
<br>Hogy még lőnek is…!
<br>*
<br>Vánszorogva botorkál a lélek, de, nincs miért visszanézni,
<br>Mert azzal is csak robbanásokat lehetne visszaidézni.
<br>Álmodozó a lélek, az égbe száll belőle a sóhajtás,
<br>De, nem hallja meg az itteni hó és a hideg ármánykodás.
<br>
<br>Amikor először hallottam, hogy „tyiu-tyiu-tyiu…” az orosz így orgonál,
<br>Majdhogy nem, áhítattal hallgattam, „tyiu-tyiu-tyiu…”, az orosz hogy muzsikál…
<br>
<br>Az ágyúszó oly' lágyan, harsogva-ordítva a fülembe cseng…
<br>A találat becsapódik… ha élünk, érezzük; föld belereng!
<br>
<br>Tyiuuu-tyiuuu-tyiuuu… tizennyolcszor egymás után,
<br>Ez volt a nagy katyusa, a tizennyolc csövével sorban, majdnem buján...
<br>Ez a reaktív fegyver, ontotta a halált, dallamra, szinte puhán.
<br>
<br>A katyusákból csak mi előttünk van, vagy harminc darab,
<br>Nagyzenekar, mi úgy van hangszerelve, hogy… haláldarab.
<br>
<br>Itt a lélek, mint tört cserép, darabokra válik,
<br>Folyvást sebző szilánkoktól, kis-apróra mállik,
<br>Ez nem a mi harcunk, mi életünk... kiviláglik.
<br>
<br>Tra-tra-tra… szólt a géppuska, a lövedékek felénk kaszáltak,
<br>Kat-kat-kat… a légvédelmi gépágyú is megszólal... galádak.
<br>Trrr-trrr… pereg az orosz dobtáras géppisztoly, nyelve, szeletelne.
<br>Ha életben maradunk, az föltétlen Isten segedelme…
<br>
<br>Rám morog egy messze hordó ágyú, miközben csak... csak ácsorgok.
<br>Nem talált messze volt, így ijedtemben, mérgemben, én rámorgok.
<br>Embervér-éhes a robbanás, látom, de az ittlétünk, átok!
<br>*
<br>Front lehetne az
<br>Élted pályaudvara…
<br>Akna csak fütyül.
<br>*
<br>Vannak itt még nekem, otthoni reményteljes álmok,
<br>Élet szabadulásra, isteni csodára várok.
<br>A múlt sodort ide, régebbi időszakon át,
<br>Itt én, nem látom szépnek reggel, a nap sugarát...
<br>
<br>Negyvenkettő szilveszterre értem az állomáshelyemre,
<br>Legott csak, azt láttam, mennyi bajtársam nincsen eltemetve….
<br>Éppen, mínusz harminchét fok volt... mulatságra a hideg,
<br>De itt nem volt pezsgő, nők meg tánc, itt élet nagyon rideg.
<br>Megdöbbentem… itt a lefagyott kéz és a láb a módi,
<br>Mínusz negyvennel szemben nem lehet akadékoskodni.
<br>A hideg itt mindenható, mint a gonosz, sátáni kacaj...
<br>Lépre csal, de, ha nem mész, akkor is kiállt... erre, davaj.
<br>*
<br>Aknának, hideg
<br>Nem számít. Repül és öl.
<br>Épp szilveszterkor.
<br>*
<br>Szilveszterkor az élet és a halál, táncra is kelt egymással,
<br>Közben egy bomba lecsapott, ölelkezett kemény fagyhalállal!
<br>*
<br>Katonák fáznak,
<br>Nincsen téli ruhájuk.
<br>Vezérkar… izzad?
<br>*
<br>Én szakaszparancsnoknak lettem idevezényelve,
<br>Egyből az első vonalba, életben… reménykedve…
<br>Van itt nekem a hóba ásva egy kis bunkerem,
<br>Van tisztiszolgám, épp a földim, őt már ismerem!
<br>Az őrség meg a készültség, állandóan mindig kint van terepen,
<br>Ez a rettenetes hideg és vastag hó, lyukat robbant lelkeken.
<br>
<br>Érzem én azt, mi benne él a szívemben,
<br>Nem hevenyészett érzelem a semmiben.
<br>Hogy mi van, a havas éjben,
<br>Meglelem… a fagyos jégben.
<br>
<br>Nekem itt, mint szakaszparancsnoknak, emberekről kellene gondoskodnom..
<br>De nincs időm... a sok elesettért, sebesültért, folyton le kell hajolnom…
<br>
<br>Itt nincsenek lombtalan, meztelen fák, mik borzonganának,
<br>És nincsenek vérmes remények, mik köztük bolyonganának!
<br>
<br>Hamar jött a január tizenkettedike és reggel kilenckor,
<br>Az orosz össztüzet kezdett zúdítani most, és nem majd, vikkendkor.
<br>Elég baj volt ez nekünk, de, délután öt órakor meg is indultak!
<br>Végeláthatatlan roham hömpölygött felénk... szerepek, kitisztultak.
<br>
<br>Igyekeztek úgy lőni, hogy találjon belénk! Jaj, ügyességnek...
<br>Jöttek a pufajkás gyalogosok, a motorizált lövészek,
<br>Jöttek a lánctalpasok, amik lassan de, éppen elénk értek.
<br>
<br>Kiadtam a parancsot, mindenki kezdjen el futni hátrafelé,
<br>Megvártam az utolsó katonámat és indultam arrafelé…
<br>
<br>20 év múlva…
<br>*********
<br>Emlékszem, a bunkerommal átellenben egy fakereszt állott.
<br>Egy akna belecsapott, a friss kereszt, az enyészetbe szállott.
<br>Már akkor sem tudtuk, hogy ki volt az eltemetett, él ös emlékezet
<br>Mert, az aknarobbanás elvitte róla az utolsó emlékeket…
<br>
<br>Emlékeimben: ott minden karcos volt, szinte katasztrófa,
<br>Akárhová néztem is, láttam, mindenütt csak, sok a sorja…
<br>
<br>Nagyon porzott a hó, a hóvihar szembefutott velem.
<br>A pengeéles hó szemcsék, könnyezővé tették szemem.
<br>Derékig hóba süllyedve, velem battyogott a bánat.
<br>Behívót kaptam, így hagytam el kedves hazámat.
<br>
<br>Egy biztos, ott az élet nekünk biz' több volt, mint roskatag,
<br>Lőtt egy akna, és utána már lehet... minden hallgatag.
<br>Öt percre előregondolni is, volt nagyon ingatag.
<br>
<br>Az ember ott csak tengette a szürke napjait egykedvűen,
<br>És bizony, senki nem kapott nevetőgörcsöt… semmi örömben.
<br>A frontvonalat én jó helynek nem-igen gondolnám,
<br>Golyóval ölő, és jeges mészárszéknek mondanám!
<br>
<br>Ott az ember lelke olyan volt, mint oldott kéve,
<br>Szíve-lelke is széthullott, fronti messzeségbe.
<br>És bizony ott még elfagyott az ő legénysége…
<br>
<br>Borzalmas, a havas, jeges-tájon orosz roham-támadás,
<br>Élet kiszámíthatatlan… soknak nem is volt megmaradás.
<br>A fronton, az erőszak dúlt és a reménytelenség,
<br>Megfagyás volt napirenden, hozzá elő dermedtség.
<br>Ott éltek és lőttek a katonák, megfagyott lábbal,
<br>Oly kicsinyes volt ott az élet… kéz-fogás, halállal.
<br>Folyvást és szinte állandóan bőgtek az orosz fegyverek,
<br>Kik a fronton éltek-haltak, fagytak… voltak ők is emberek.
<br>A halál oly’ keveset dolgozott, csak a fagyást küldte ránk,
<br>Mint kisgyermek, sóvárogtak, sírtak a haldokló katonák.
<br>
<br>Régen voltak ezek, de, bennem még nem múló az emlék,
<br>Barátaim, ott mind elmentek… legyen nekik békesség!
<br>
<br>Ott bizony, nem voltak unalmas, kurta napok,
<br>Esténként konstatáltam: huh, életben vagyok.
<br>Számból, másokéból, szakadtak a sóhajok…
<br>
<br>Szerencsére túléltem, itt vagyok,
<br>Nevelek is, egy szép nagy, családot!
<br>A régi háború, nekem szerencsémre már emlék,
<br>Bízok, hogy több háború nem lesz nekem! Én nem mennék...
<br>
<br>Az útmentén, néha még látom… halott, merev emberi testek,
<br>Kilőtt, égő harckocsik, lánctalpak által felszántott bunkerek.
<br>
<br>Hallom, hogy miként süvít... katyusa tizennyolc csöve,
<br>Még látom, hogy a parancsok bunkere szét van lőve!
<br>
<br>Még emlékszem, hogy a kemény, negyvenfokosra fagyott szalonnát
<br>Nem tudtuk vágni, sem rendesen enni, csak faragtuk falatkát.
<br>
<br>Minden emlék, csupán fájdalmas szerencsére múlt idő,
<br>A részben elveszett élet hiánya nem felejthető.
<br>Az öldöklő mészárlás emléke soha nem múlik,
<br>A hó meg, a meghalt bajtársak sírjára, csak hullik.
<br>
<br>Ott
<br>Voltam!
<br>Az ármány
<br>Nem győzött le!
<br>Ördögkacaj se…
<br>*
<br>De
<br>Lelkem
<br>Darabja
<br>Csak ott maradt!
<br>Jól emlékezek!
<br>*
<br>Isten velünk volt, mi tizenegyen, egyben maradtunk és haza is érhettünk!
<br>A sok viszontagságot, borzalmat még leírni sem tudom… mindent túléltünk!
<br>
<br>Van egy kis tanyám, én még a nagypapámtól örököltem,
<br>Állatokkal és egy kis földdel. Kezdtem is és műveltem.
<br>Mire az orosz front ideért, már visszailleszkedtem.
<br>
<br>Azért a biztonság kedvéért a család elbujtatott egy kis árva szénakazalba,
<br>És a kaukázusi hordának garázdálkodását, a feleségem is megúszta…
<br>Gazdálkodtam pár évet, de az új hatalom elvette a gazdaságot,
<br>Örültem, hogy a ház megmaradt, meghagyták a családi lakhatóságot.
<br>
<br>Pár éve kezdtem keresni a velem volt túlélőket, de csak hétről tudtam meg valamit,
<br>Még ennyien élünk és évente január tizenkettedikén, találkozunk egy kicsit!
<br>Örülünk egymásnak és az életnek, anekdotázunk, eszegetünk, iszogatunk kortynyit.
<br>
<br>Amikor rám lőttek az oroszok, nagy volt a kalamajka,
<br>De, semmit nem tehettünk, ez volt az orosz tüzérek dolga…
<br>Nekem fontos, hogy túléltem, jeget is, megérkeztem haza
<br>
<br>Az emlék nem hal meg, csak talán eltelt idő elfedi,
<br>De a rosszra is feltétlen muszáj visszaemlékezni!
<br>
<br>Vecsés, 2016. január 2. – Kustra Ferenc József - versben, haikuban és apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.
<br>
Robbanásoktól nem hallom a papír sercegését…
<br>
<br>A versenyt futó lövedékek áradatában írok,
<br>Közben meg aknák sorban robbannak… remélem, még bírok…
<br>Itt a kegyetlen valóság az úr! Már, sírni sem bírok!
<br>
<br>Sivár, oly’ jeges a Tél-tábornok lehelet,
<br>Átjárja, fáradt, elveszett, fagyott testemet.
<br>Oly’ nagyon bánatos vagyok, hull a sós könnyem,
<br>Mert, mit a sors rám rótt, nem viselem egykönnyen.
<br>
<br>Könnyem sós, nem fagy le, folyik csak végig az orcámon,
<br>De bárhogy zokogok is, ez nem segít a harcomon…
<br>Állandóan ég a tűz a pokol kénköves mélyén,
<br>Itt a mínusz negyven éget a föld… feletti részén…
<br>
<br>Nincs itt sem penna, sem kalamáris, belefagyott tenta sem,
<br>Csak egy csonka tintaceruzával írok neked, édesem.
<br>Szívem asszonya, a szerelmem lángját hiába lövik!
<br>Te tartasz engemet életben... meg Isten is őrködik!
<br>
<br>Mi itt éjjel-nappal egy fehér jeges-havas gyászlepel alatt vagyunk,
<br>Katonasisakból, sohasem kerül elő a kócos, izzadt hajunk.
<br>Csak hull a sok hópehely… szívünkkel is csak emlékekbe takarózunk.
<br>
<br>Nem is tudom, hogy írjam le, ami a szívemet nyomja,
<br>Azt, ami az itteni sok embernek keserves sorsa.
<br>Rád gondolva csendben sorvadok el, mint hulló falevél,
<br>Amit leszakított otthonából a kegyetlen, vad szél.
<br>
<br>Jéghideg és kékes csillagok őrzik az álmaim helyetted…
<br>Nekem, semmi vágyam már nincs: csak ott lenni, örökre melletted.
<br>Jaj! Orosz KV harckocsi ágyú lövege, most mögöttünk lecsapott,
<br>A jégdarabos hó, mint gejzír, a magas égbe felcsapódott...
<br>Édes asszonykám, kérlek, folyvást imádkozz értem,
<br>Lehet, hogy ez segít, haza kell vinnem a létem…
<br>
<br>A messzi Oroszországból küldöm neked ezt a levelem,
<br>Tintaceruzám nyalogatom és szinte ráfagy a nyelvem…
<br>Huh, a szentségit, ez biz' nagyon közel volt! Beleremegtem!
<br>
<br>A kisfiunk jól van-e, jó lenne már őszre otthon lenni
<br>Neki az iskolában, az első napokban erőt adni…
<br>Ah, pont felénk lő az orosz egy nagyobb géppuskával,
<br>Húznám én magamra a jeges havat, garmadával…
<br>Le is kuporodok a jeges-havas árok mélyére,
<br>Fejre kell vigyázni, arra van még embernek szüksége.
<br>
<br>A lövészárokban toporgok, hogy a hideget bírjam,
<br>De velem van a nagy semmi és ma már eleget sírtam.
<br>Karöltve toporgunk a semmivel, kart-karban,
<br>Ez biztos, hogy több mint semmi van, vakult harcban.
<br>
<br>Olyan, messze vagy tőlem, nagyon-nagyon vágyom...
<br>A lelked persze itt van velem, így akarom!
<br>Emléked átölel, itt vagy... papírdarabon.
<br>
<br>Nincsen itt írószer másom,
<br>Tintaceruzával írom
<br>Szívemnek asszonya, ezt a tábori levelet.
<br>A világoszöldön, majd olvasod a betűket!
<br>A szívem lángját, csak akna, bomba olthatja el,
<br>Vagy csak szívbe hullt, jeges hópehely, fedheti el.
<br>Elképzeltem, milyen vicces az a gyászlepel...
<br>A sok egymásra rakódott fehér, hópehely?!
<br>
<br>Asszonykám, a messzi orosz földről szeretettel írok neked,
<br>Gránáttűzben vagyunk, és havon ülve kell védeni feneked…
<br>Szívem édes asszony, de jó lenne inkább veled lenni,
<br>Vigyázz is e levélre, mert majd együtt fogjuk olvasni.
<br>Rettentő messze vittek tőled, de Istenünk, ő még velem van,
<br>Sokat imádkozok hozzád és, hogy Ő segítsen a harcomban.
<br>Szerelmetes asszonykám, ugye vársz engemet és hű leszel hozzám?
<br>Nézegetem a közös fényképünket, ugye híven-hűen vársz rám?
<br>
<br>Néha, megáll a perc, a halál dús gyönyörében
<br>És mi merengünk a hideg, éjjeli csendjében.
<br>Nekem meg sokszor eszembe jut, mi játszódik le otthon a gyerekemben,
<br>Aki vár engemet haza, de talán tudja, maradnom kell seregemben.
<br>
<br>A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik.
<br>Mi lesz? Élünk, halunk? Folyton, egymástól csak ezt kérdezgetik.
<br>Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!
<br>
<br>Mindenki nagyon bízik a hazamenésben, majd a jobb jövőben.
<br>Ez sokaknak sohasem jön el, éltük véget ér a Doni télben…
<br>
<br>Itt a magány malma igen lassan őröl,
<br>És látom a nagy kő, halállal is flörtöl.
<br>Nem elég baj, hogy az elfagyott testnek a haldokló lélek koporsója,
<br>Ha betalál egy akna, a lélek lesz a testnek, utolsó sóhajtója…
<br>
<br>Emlékeink itt mind csak a jéghidegbe fagyott lélek-árnyak
<br>És ők veled vannak lövészárokban, éppen mögötted állnak.
<br>Nem bántanak, emlékeztetnek, veled nem beszélnek, csak úgy, várnak,
<br>Ha ez a rettenet itt, sokáig tart, nem idézhetővé válnak...
<br>
<br>Én úgy érzem, a frontvonal nem tesz jót, hiányt érző lelkünknek,
<br>Ha meg eltalál egy ágyúgolyó, nem tesz jót a küllemünknek!
<br>Feltépi a húst és szétszórja a lélekcafatokat!
<br>Elnémítja a félelemtől, csak halkan makogókat…
<br>
<br>Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél,
<br>Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél…
<br>Lassan fa-szén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél.
<br>
<br>A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik...
<br>Mi lesz? Élünk, foglyok leszünk, vagy halunk, folyton csak ezt kérdik.
<br>Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!
<br>
<br>Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben…
<br>Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben!
<br>
<br>Vecsés, 2017. január 15. – Kustra Ferenc József: - íródott történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.
<br>
