Immár kész koszorúnk, melyet tíz hónapig izzadt <br>Arccal, gyenge eszünknek gyüjtve diszét, fonogattunk <br>A zöld Pindus alatt, a nyájas Múzsasereg közt! <br>Ennyit, nagytudományu atyák, volt gyüjteni képes <br>S nem többet iparunk! - Noha édes múzsai körben <br>Töltni időt, noha Pallas kertjében gyönyörűebb <br>Illatozásu virágok kelnek, mint a vadonynak <br>Puszta helyén, fárasztóbb mégis a pindusi ösvény, <br>Vonzóbb drága szülőnk s kedves rokonink köre, mintsem <br>Hogy kis időre szivünk azt kész nem volna kerülni. <br>Számüzetett Naso, ki tanítál a Helikonra <br>Törni utat s akadályt meggyőzni karunk panaszid már <br>Nem veszi a tanodába, se Nepos hősei éltét, <br>Ki mutatá híven, mennyit vittek vala véghez <br>Graecia nagy fiai s Karthágó győztesi, mely jót <br>S mely rosszat tettek, mi csatákba' valának <br>És hogy haltanak el. Mai ünnep válni megenged <br>Tőletek s a tanulástól, míg belekezdeni kell majd. <br>Nagyságos báró, tanodánk kegyes elnöke s atyja! <br>S ti tisztelt figyelők, ti nagytudományu atyáink! <br>Volt türedelmetökért szívünk mit nektek adózzon, <br>Hogy minket hallgatni nem untatok el, rebegőket? <br>Gonditokért hálás kebelünk forró köszönetjét <br>És a csekély szálkú koszorúnkat kegybe vegyétek! <br>Hosszú éltetöket soha gond, bú, baj ne epessze, <br>Létünk és tanodánk folyton kegyetöknek örüljön! <br>Drága tanító úr, ki fáradhatatlan iparral <br>A tudományokban jártassá tenni akartál <br>Bennünk', vedd végső együttlétünkben ezen pár <br>Búcsúszót, mert elválunk sok időre tetőled! <br>S ti kedves helyek, ahol számt'lanszor mulatoztunk <br>Vagy nagy körbe' leülve, vagy a labdát veregetve <br>És kapkodva, vagy ugrándozva, vagy édes örömben <br>Víg dallokra fakadva, ezentúl csend üli kedvelt <br>Tájitokat, már-már elhagyni fogunk mi ezennel! <br>S végre deáktársim, kik nem köz s renyhe erővel <br>Jártátok velem a tudomány ösvényit: ez óra <br>Tőletek elválaszt, szétoszlunk mostan, egy erre, <br>Másik amárra megyen születése helyére, holottan <br>Hány örömek várják édes szüleinknek ölében! <br>Majd amidőn a sors keze minket messzire széleszt <br>Egymástól, midön itt nem lelt örömökbe förödve <br>Lészünk szűlőink hajlékában, midön ekkép <br>Szólhat már ajkunk: ti komor gondok, nem adunk most <br>Helyt főnkben néktek, kipihenni fogunk sok <br>Munkáinknak utána, pihenni, nem tanodával <br>Gondolkodni! Elég volt tíz hó arra! - O akkor <br>Még egyszer gondoljunk itten lelt öröminkre, <br>Gondoljuk, mennyit fáradtunk s izzadozánk itt, <br>A tudományoknak kimeríthetetlen ösvényén. <br>S most társim! miután végét már érte a munka, <br>Amely tíz hóig szűnetlen foly vala köztünk, <br>Jóisten veletek! Tanodánkat hagyjuk örömmel <br>És szaporán édes szüleink kebelébe siessünk!

Vert az óra, <br>Halnak a remények, <br>Kik szívembe <br>Hajnalfényt hintének; <br>Szebb jövendő <br>Tiszta hajnalfényét, <br>Mely keblemnek <br>Éjjelét üzé szét. <br><br>Vert az óra! <br>A szörnyű itélet: <br>"Elszakadni <br>Mindörökre tőled, <br>Lány! szerelmem <br>Nyájas tavaszában!" <br>Zúga hozzám <br>Rémes kongásában. <br><br>Szűm nyugalmát <br>Ismét hol találja, <br>Messze tőled <br>Keblem ideálja? <br>Honnan int a <br>Csendes béke réve, <br>Honnan int a <br>Bujdosó elébe? <br><br>A mosolygva <br>Kedvező szerencse <br>Pályád édes <br>Örömökkel hintse, <br>Míg én búban <br>A széles világot <br>Átfutom, nem <br>Lelve boldogságot.

Itt a bucsúperc: válok. - Nem szabad! <br>Leomlok, a világ kereng velem! <br>E szenvedés, e szörnyü kín alatt <br>Hogy nem repedsz meg, égő kebelem? <br><br>Nem, én nem hordom többé terhemet, <br>Habár egy élet rajta függene, <br>Válj lángszavakká, titkos érezet, <br>Te szívem pokla, szívem édene. <br><br>S ha szólanék is, mit remélhetek? <br>A sors irántam oly vad, oly kemény; <br>Oh kárhozat, oh gyilkos képzetek! <br>Nem gyúl érettem viszonérzemény. <br><br>Én távozom, s örökre távozom <br>Gyötrő titkommal tőled, oh leány! <br>Vezessen a sors boldog útakon, <br>Öröm-tavasznak tündér-korszakán. <br><br>Legyen pályád mosolygó rózsakert, <br>És minden óra benne rózsaszál, <br>S ne tudd, ne tudd, leányka, e levert <br>Sziv-éjjelen, hogy csillagom valál!

Mint kit a halál hatalma <br>E világból elszakajt, <br>S ösmeretlen sors elébe <br>Messze választ, messze hajt: <br>Úgy megyek ki most körödből <br>Lelkem elhalván bele, <br>Fájdalomnak és örömnek <br>Kínos édes lakhelye! <br><br>Ámbár most csak fájdalomnak, <br>Nem örömnek helye vagy, <br>S benned jó reményem semmi, <br>Veszteségem súlya nagy, <br>Mégis összetört lelkemnek <br>Elfojtott nyögésivel <br>Tőled gyászban és keservben <br>Szívszakadva megyek el. <br><br>Oh itt keltek, itt szövődtek <br>Életem reményei, <br>Itt repestek, itt enyésztek <br>Tarka álomképei. <br>Őket egy szem villanása <br>Alkotá és nevelé, <br>S ismét egy szem fordulása <br>Összedúlá, temeté. <br><br>A tiéd, szelíd leányka, <br>Bájt sugárzó szép szemed <br>Volt az, melynek változásán <br>Lelkem testem így eped. <br>Gondolád-e, hogy ha édes <br>Hódolással rám tekintsz, <br>Mennyet, poklot nyitsz szivembe, <br>Melynek vége-hossza nincs? <br><br>Mennyet a magas boldogság <br>Minden fellengésivel, <br>Poklot a kín, átok, ínség <br>Szemfogó mélységivel? <br>Gondolád-e, hogy mosolygó <br>Ajkaidnak hangjai, <br>És enyelgő, édesítő <br>Tetteidnek bájai <br><br>Nem hatóbbak nem nyomosbak, <br>Mint szelek fuvalmai, <br>Melyeket ha már megúntál, <br>El lehet fordítani? <br>Nem tudád-e, hogy minden kis <br>Hajlandóság s kegy jele, <br>Melyet adtál, bűnné lesz, ha <br>Visszaandalogsz vele? <br><br>Nem tudád; mint zöld mezőben <br>Könnyen élő szép madár, <br>Mely után a kis fiúnak <br>Szíve, szeme, lába jár, <br>Egy bokortól más bokorhoz <br>Fut, forgódik, meg-megáll, <br>És ha űzőjét kicsalta <br>Énekelve tovaszáll: <br><br>Úgy jövének enyelegve <br>Könnyű pillantásaid, <br>És kicsalták rejtekéből <br>Szívem égő vágyait: <br>A reménynek és kétségnek <br>Fájdalmát és örömét, <br>A gyönyörnek, gyötrelemnek <br>Áldó, féltő szellemét. <br><br>Mégis mind ez érzelemben, <br>Szép szemednek fényinél <br>Boldogabb is, gazdagabb is, <br>Mint ki kincsben, hírben él, <br>Vígan lejtve, gondfelejtve <br>Bujdosám a ligetet, <br>S áldást hangzó énekimtől <br>Zengett nyúgat és kelet. <br><br>Most mint a vad rengetegben <br>Áll a gyermek egyedűl, <br>Akkép állok elhagyatva <br>Szép szemednek fényitűl: <br>Láthatárom éjfél, s benne <br>Elmém kedves képei <br>Óriási rémmé nyúlván <br>Lettek ijedelmei. <br><br>Elszokám már a világtól, <br>Mély homály az én napom, <br>Bús setétség s elhagyottság <br>Éjszakám és hajnalom. <br>Mint egy égre nőtt vadas bérc <br>Űl a bánat lelkemen, <br>Bár szaladjak, bár pihenjek, <br>Súlya ott nyom szűntelen. <br><br>Fáj, ha benne háborognak <br>A szív tépő vadai; <br>Fáj, ha őket ostromolják <br>A tüz-elme nyilai. <br>Mégis a föld nem szakad le, <br>Merre hordom terhemet, <br>A magas menny nem borít el: <br>El kell vinnem részemet. <br><br>Elviszem! de mért, ah mért itt <br>Nem találok temetőt, <br>Itt, hol sírtam, és örűltem, <br>Hol vesztemre láttam őt? <br>Máshol fájni fog testemnek <br>Még a föld is, mely temet; <br>Ah de menni kell - leányka! <br>Áldjon isten tégedet!

Emlékednek végső foszlányát, <br>Ledöntött bálvány, eldobom, <br>Egy sóhaj és Isten hozzátok <br>Szerelmes, lázas, balga álmok, <br>Lelkem továbbszáll szabadon. <br><br>A szerelem szép világától <br>Megtörve, fájón búcsuzom. <br>Elrablá tőlem ifjuságom, <br>De elhagyott tündér-világom <br>Búcsuzva meg nem átkozom. <br><br>Búcsuzom. - A szerelem lángja <br>Addig tart, míg az ifjuság. <br>Sírján a meghalt ifjuságnak <br>Letörtem egy édes leánynak <br>Meghalt szerelmünk ciprusát. <br><br>E cipruság utolsó dalom, <br>Elzengem ezt is még neked, <br>Benne sír lelkem régi álma <br>S drágán megváltott szabadsága <br>Bezárult édenkert felett. <br><br>Lelkem szabad. Fakó világban <br>Repülhet, szállhat szabadon. <br>Nem kötik már a régi vágyak, <br>Romjain egy letűnt világnak <br>Elzengtem utolsó dalom. <br><br>Lelkem szabad. Feloldva minden, <br>Mi szárnyait leszegezé. <br>Repülhet már a magas égig <br>Vagy egy kopár temetőn végig - <br>Most ásott, néma sír felé... <br><br>Emlékednek végső foszlányát, <br>Ledöntött bálvány, eldobom, <br>Egy sóhaj... óh, bár véle szállna <br>Egy üres élet végső lángja, <br>Míg elcseng utolsó dalom!...