Itt a bucsúperc: válok. - Nem szabad! <br>Leomlok, a világ kereng velem! <br>E szenvedés, e szörnyü kín alatt <br>Hogy nem repedsz meg, égő kebelem? <br><br>Nem, én nem hordom többé terhemet, <br>Habár egy élet rajta függene, <br>Válj lángszavakká, titkos érezet, <br>Te szívem pokla, szívem édene. <br><br>S ha szólanék is, mit remélhetek? <br>A sors irántam oly vad, oly kemény; <br>Oh kárhozat, oh gyilkos képzetek! <br>Nem gyúl érettem viszonérzemény. <br><br>Én távozom, s örökre távozom <br>Gyötrő titkommal tőled, oh leány! <br>Vezessen a sors boldog útakon, <br>Öröm-tavasznak tündér-korszakán. <br><br>Legyen pályád mosolygó rózsakert, <br>És minden óra benne rózsaszál, <br>S ne tudd, ne tudd, leányka, e levert <br>Sziv-éjjelen, hogy csillagom valál!

Minden órám csüggesztő magányom <br>Néma csendén búnak szentelem, <br>Rajtad elmém, ah, törődve hányom <br>S könyim árját issza kebelem. <br>Merre, merre tüntök hű szerelmek, <br>Melyek láncolátok szívemet? <br>Ha fogjátok forró szenvedelmek <br>Elborítni lángként éltemet? <br><br>Most is karján fényes Ideálnak <br>Még magasan rengnek álmaim, <br>Ah, de tündérvárán nem találnak <br>Méltó tárgyat többé lángjaim. <br>Fanni, Fanni, mint zefír utánad <br>Sóhajtásim szállnak úntalan, <br>Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat! <br>Szív, mért ingerlődöl hasztalan? <br><br>Zengtem égi dalt: mint alkonyában <br>Philoméla kertem bokrain, <br>S mind hiában folytak, mind hiában <br>Bájos hangok lantom húrjain. <br>Csillagokra fel remegve sírtam, <br>S fényektől nem jött vígasztalás; <br>Berkén Echót fájdalomra bírtam, <br>S jajgatásnak szólt csak jajgatás. <br><br>Isten hozzád eltűnt rózsapálya, <br>Isten hozzád elsírt nyúgalom! <br>Képed lelkem többé nem találja, <br>Dúló vészként zúg a fájdalom. <br>S bár a kor, borítva fátyolával, <br>Tőle messzebb messzebb elvezet, <br>Rám világít lobbanó fáklyával, <br>S visszavonz a bús Emlékezet. <br><br>S ah reményem mindegyik virága <br>Újra fonnyad szellemkebelén, <br>Újra sűlyed a szív boldogsága, <br>S régi sebben újra vérzem én! <br>S míg a gyötrelemnek visszérzése <br>Százszorozva tépi lelkemet: <br>Képzetemnek vészhozó lengése <br>Gyújt és kínos álmokkal temet. <br><br>Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak <br>Éjjelében bús Emlékezet! <br>Álmaid ha lassan alkonyodnak, <br>Nyúgalom tán nyújt még hű kezet. <br>Nyájas arcod visszasúgárzása <br>Enyhe fény a boldog napjain; <br>Nékem, ah, csak Léthe áradása <br>Hoz segédet kínom lángjain!

Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted, <br>Oh, de megátkoznád csalfa hűtlenséged! <br>Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája: <br>Letűnt boldogságom sötét fejfájára. <br><br>Óh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek, <br>Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet, <br>Lihegő ajkaim nem átkot szórnának <br>Csak örökre Téged, Téged csókolnának. <br><br>Óh, ha tudtad volna, mennyi dicsőt, szépet <br>Dalolnék Terólad, dalolnék Tenéked, <br>Nem törted vón` össze sóvárgó, bús lantom: <br>Elmerengnél sokszor annyi édes hangon! <br><br>Óh, ha Te éreznéd azt a sötét átkot, <br>Mely elrabolt tőlem egy tündérvilágot: <br>Megtörne a szíved, megtörne a lelked, <br>El nem bírnád soha azt a nagy keservet! <br><br>Vándorlok kifosztva mindenből, mi drága, <br>Fenyeget egy élet sivár éjszakája... <br>Gyenge rózsatőről hova lett a rózsa?... <br>- Verje meg az Isten, ki letépte róla!

Törjön százegyszer százszor-tört varázs: <br>Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, <br>Ha hitted, hogy még mindig tartalak <br>S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. <br>Százszor sujtottan dobom, ím, feléd <br>Feledésemnek gazdag úr-palástját. <br>Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, <br>Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, <br>Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, <br>Alázásodért, nem tudom, miért, <br>Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Vége van. A függöny legördült, <br>Komisz darab volt, megbukott, <br>Rám tán halálos volt a játék, <br>Magának érte taps jutott. <br>Így osztják a babért a földön, <br>Hol a szív sorsa siralom... <br>...Hány ily darab játszódott már le <br>Ezen a monstre-színpadon?!