Mint holt leánynak őrült szeretője, <br>Ki este, hogyha gyúlnak csillagok <br>És fényük búsan, szomorún lobog, <br>Mint gyertyák, melyek, hol a szemfedője <br><br>A holt leánynak sápadtan fehérlik, <br>Búskomoran, hallgatva állanak; <br>Mint jegenyék, ha már leszáll a Nap, <br>Sötét csucsukra hintve égi fényit, <br><br>Haldoklóként, ki utolsót lehel még, <br>Melyben szép lelke rejtve szétoson - <br>Ki este surran álmos utsoron, <br>Hóna alatt biborló, hímes kelmék <br><br>S belopózván félénk, nyikorgó ajtón, <br>Halkan könyez csöndes, fehér szobán; <br>Holtan hallgat csöndes, fehér leány <br>S künn ifju vágyak sírnak fel sohajtón. <br><br>Búját a borzalom, miként nagy, éji <br>Bagoly a szárcsát, úgy rebbenti meg. <br>De megcsókolja forrón hóhideg <br>Ajkát a holtnak, aztán elmetéli <br><br>Nyakát, fehér nyakát s vörös selyembe <br>Burkolva szép fejét, szökik haza <br>S habár a hús a csontokon laza <br>S már foszladoz, csak őrzi, őrzi egyre. <br><br>Ugy őrzi lelkem is te képedet, <br>A távoltól megóva, itt, szivemben. <br>De az nem oszlik: Bánatműteremben, <br>Ahol a szobrász sírva ténfereg, <br><br>Tört szobrokat szórván az éjbe szét - <br>Ott hallgat emléked halotti maszkja <br>S előtte, ami szóra nem fakasztja, <br>A szerelem pirosló mécse ég.

A szép leány a búcsuzáskor <br>Egy rózsát tűzött fel nekem. <br>Piros volt lágyan feslő szirma, <br>Jelképed, égő szerelem! <br>Könnyű csókot lehelt reája <br>S mint álomkép már messze szálla <br>S én fájó szívvel, könnyes szemmel <br>Sokáig néztem még utána. <br><br>Elhervadt már a rózsabimbó, <br>Amit a szép leány adott. <br>Hervadtan őrzöm, hisz' a multból <br>A sors csupán ennyit hagyott... <br>Pedig a lányka könnyü csókját <br>Könnyeim már régen lemosták, <br>De most tudom, hogy ez a csók volt <br>Sejtelmes, végső ťIsten hozzád!Ť <br><br>A szép leány a rózsabimbót <br>Most más legénynek tépi le, <br>Most más legényért dobog, lángol <br>Szerelmes, forró, kis szive; <br>Más csókolja kicsiny - kacsóját, <br>De megőrzöm a hervadt rózsát: <br>Én kaptam annak a kis lánynak <br>Legelső, tiszta, szűzi csókját!

Törjön százegyszer százszor-tört varázs: <br>Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, <br>Ha hitted, hogy még mindig tartalak <br>S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. <br>Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd <br>Feledésemnek gazdag úr-palástját. <br>Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, <br>Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, <br>Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, <br>Alázásodért, nem tudom, miért, <br>Szóval már téged, csak téged sajnállak. <br><br>Milyen régen és titkosan így volt már: <br>Sorsod szépítni hányszor adatott <br>Ámító kegyből, szépek szépiért <br>Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár. <br>Sohase kaptam, el hát sohse vettem: <br>Átadtam néked szépen ál-hitét <br>Csókoknak, kik mással csattantanak <br>S szerelmeket, kiket mással szerettem: <br>És köszönök ma annyi ölelést, <br>Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát, <br>Amennyit férfi megköszönni tud, <br>Mikor egy unott, régi csókon lép át. <br><br>És milyen régen nem kutattalak <br>Fövényes multban, zavaros jelenben <br>S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján <br>Milyen régen elbúcsúztattalak. <br>Milyen régen csupán azt keresem, <br>Hogy szép énemből valamid maradjon, <br>Én csodás, verses rádfogásaimból <br>S biztasd magad árván, szerelmesen, <br>Hogy te is voltál, nemcsak az, aki <br>Nem bírt magának mindent vallani <br>S ráaggatott diszeiből egy nőre. <br><br>Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, <br>Akartam látni szép hullásodat <br>S nem elhagyott némber kis bosszuját, <br>Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben. <br>Nem kevés, szegény magad csúfolását, <br>Hisz rajtad van krőzusságom nyoma <br>S hozzámtartozni lehetett hited, <br>Kinek mulását nem szabad, hogy lássák, <br>Kinek én úgy adtam az ölelést, <br>Hogy neki is öröme teljék benne, <br>Ki előttem kis kérdőjel vala <br>S csak a jöttömmel lett beteljesedve. <br><br>Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág <br>Rég-pihenő imakönyvből kihullva, <br>Vagy futkározva rongyig-cipeled <br>Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát <br>S, mely végre méltó nőjéért rebeg, <br>Magamimádó önmagam imáját? <br>Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, <br>Csillag-sorsomba ne véljen fonódni <br>S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak: <br>Általam vagy, mert meg én láttalak <br>S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Elfonnyadt szerelem illata kisér <br>Örök hallgatás legyinti a tó fekete tükrét <br>Hideg szelek sodrában állok ijedt szemekkel <br>Virágos ágra hullott beteg csillag a lélek. <br><br>1930 <br>

Nem oh! csak nem hat az égig <br>Beteg szívem nyögése! <br>Bús fejemen lesz mindvégig <br>Sorsom kemény végzése. <br><br>Látom, hasztalan epedek, <br>Mint egy bús filemile; <br>Tied, lelkem, nem lehetek, <br>Lelkemnek édes fele! <br><br>Látom, csak azért forrtanak <br>Öszve árva szíveink, <br>Hogy holtig sirdogáljanak <br>Záporozó szemeink. <br><br>Tépd el édes bilincsemet, <br>Hadd repülhessek tőled! <br>Vagy ölj meg, hogy hív lelkemet <br>Nyöghessem ki körüled. <br><br>Nyujtsd ki angyal-karjaidat, <br>Végy még egyszer öledbe. <br>Vedd bucsuzó csókjaimat, <br>Zárj örökre szivedbe. <br><br>De bár tőled elszakadok, <br>S mint ez árva nefelejcs, <br>Érted, lelkem, elhervadok, <br>Oh, szivedből ki ne ejts! <br><br>Hiszen, majd mikor porunkból <br>Phönixként felkelendünk, <br>Tiéd leszek, ha sírunkból <br>Új életre menendünk. <br><br>Szánja Vénusz szíveinket, <br>S majd fényes édenében <br>Öszveviszi lelkeinket <br>Hív gerlicék képében. <br><br>[1799-1802 között]