Tündér-Ilonám, most választott álmom, <br>Be sokféle vagy aranyalma-fámon <br>S be másképpen fáj minden ébredésem <br>És mégsem és mégsem, <br>Alvó királyfi nem leszek én mégsem; <br>Nem hagyom abban utánad-menésem. <br><br>Megyek elébed és megyek utánad, <br>Vágy köt lábamhoz óriás falábat <br>S mérföldekkel érlek el újra-újra <br>És tán összebujva <br>Egyszer leszünk csak éhesen fakulva <br>Álmok és aranyalma-fa mulva. <br><br>Tündér-Ilonám, már mennek a mentek <br>S az álmaink egyre szentetlenebbek, <br>Talán beérlek hajnali időre, <br>Hiszen olyan pőre <br>A Szerelem s a jelszava: előre. <br>S az aranyalma pókhálóval szőve. <br><br>És most csináljuk a csodált csodákat: <br>Utánad viszem aranyalma-fámat <br>S utánad viszem minden ébredésem <br>És mégsem és mégsem, <br>Alvó királyfi nem leszek én mégsem: <br>Nem hagyom abban utánad-menésem.<br>

Mosolyogj rám, édes feleségem! <br>Nincs virág a földön és az égen <br>Csillag, amely képviselhetné a <br>Kedvességben mosolygásodat. <br><br>Már ha rajta arcodon a felhő, <br>S fúvalom, mely elröpítse, nem jő: <br>Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek, <br>Mosolyodnak hajnalával azt. - <br><br>Puszta télben a kert puszta fája <br>Milyen vággyal, mily ohajtva várja <br>A tavaszt, mely néki majd virító <br>Lombot ád és zengő madarat! <br><br>A vándor, ki messze-földön jára, <br>S éjjel ér be falva határára, <br>Várja, várja: mikor csillog rá már <br>Házából a nyájas mécsvilág? <br><br>S a beteg, ki bús ágyán az éji <br>Sötétséget hosszan, hosszan nézi <br>S egyedűl: mint várja epedőn a <br>Támadó nap első sugarát! <br><br>S a halottak, koporsóba zárva, <br>Miként várnak a föltámadásra!... <br>Oh, de hát én, én még mindezeknél <br>Jobban várom mosolygásodat. <br><br>Mosolyogj hát, én kérlek, hű férjed, <br>Akinek ha szíve könyvét érted, <br>Tudhatod, hogy benne mindenik sor <br>Egy élet, mely érted halni kész. <br><br>Tudhatod, hogy arcod tükre lelkem, <br>Éspedig nagyító tükre, melyben <br>Hosszu és mély tőrdöfés az, ami <br>Kis redő csak homlokod fölött. <br><br>Mosolyogj hát, üdvem alkotója!... <br>Ajkad, kezed, térded csókolója, <br>Álmaid hiven-virasztó őre, <br>Életednek árnya, férjed, kér.

Estre váró, régi tar kert, <br>Szonja kéklő, tiszta csendje. <br>Vadmadárraj száll, viharvert. <br>Lombtalan fa őszi csendje. <br><br>Szonja hószín életére <br>napraforgó szirma lankad. <br>Bíbor sebnek hull a vére, <br>mord szobákban egyre lankad, <br><br>ahol halkan kék harang szól, <br>Szonja lépte, lanyha csendje. <br>Vad halódik, elbarangol. <br>Lombtalan fa őszi csendje. <br><br>Vén nap fényét rávetíti <br>Szonja ősz szemöldökére. <br>Orcáját hó nedvesíti <br>s hull vadon szemöldökére.

A földbenyelte Kondé <br>Dézsmálta jó boromból <br>Van még vagy egy csebernyi. <br>De héj! kevés a hordóm, <br>Ezt is ki kén ürítnünk. <br>Hogy a nagy Úr megáldjon, <br>Segíts kiöblögetni. <br>Úgyis Kabán kiszáradt <br>A porhanyó garádján <br>Tán a köhécselőd is, <br>Vagy a kotús vizektől <br>Nád nőtte bé az órod. <br>De hátha tarka békát <br>Találhatál meginni, <br>Gyanús az a veszett víz. <br>Eredj le csak te Szári, <br>Hozz a szegény fiúknak <br>Egy kis - hiszen tudod már, <br>Héj, jó fiuk vagyunk mi. <br>Szerus druszám! igyunk no! <br>Hiszen bohó csak így foly <br>Emphatice az élet. <br>Rövid egy nap életünkbe, <br>Nohát örömbe töltsük. <br>Rövid egy nap éjtszakája, <br>Nohát igyuk keresztül. <br>Rövid a piroska hajnal, <br>Nohát aludjuk által. <br>Rövid életünk. Nohát egy <br>Lagzit tegyünk belölle.

1 <br><br>"A kárhozat örök tüzére! <br>Ez iszonyú, ez ördögi; <br>Tegnap mondá a lány az esküt, <br>S ma csapodáron megszegi. <br><br>Inkább hivém, hogy ... eh pokolba <br>Veled, gyötrő emlékezet! <br>Mely véremnek minden cseppjét <br>Kígyófulánkkal mérgezed! <br><br>Kiirtva lészen mindenestől <br>A mult, s további életem <br>Vad szenvedélyek tengerének <br>Hullámzajába temetem. <br><br>Lerontom a hűség oltárát, <br>A vestaláng hamvadjon el, <br>Melyet szívem meleg vérével <br>Dőrén táplála e kebel. <br><br>Egyhez lekötni éltet, üdvet, <br>Ah balga ábránd, balga hit! <br>Ezer a lány, ezerrel osztom, <br>Jövőmnek lepkenapjait." <br><br>S mit a kétség setét betűkkel <br>Jenő szilaj lelkébe írt, <br>Rohant követni, hogy itt találjon <br>Égő sebére egy kis írt. <br><br>Rejtett zugolynak éjjelében, <br>Miként rém áll a bűntanya, <br>Zord réme a szelíd erénynek, <br>Nemesb érzelmek zátonya. <br><br>Az éjtakarta bűntanyának <br>Maszlagvirági, bor s leány: <br>Jenőnek ajkán függ a kancsó, <br>Jenő függ lánynak ajakán. <br><br>"Leány, szép Ida! csókod édes <br>És részegítő s lángmeleg, <br>S mi csillagtűz az éjszemekben! <br>Idám, én megszerettelek. <br><br>Az üdvre! melynek édenéből <br>A hűtelenség kilöke, <br>Te vagy a szépségek szépsége, <br>Te vagy az isten remeke! <br><br>S te itt e barlang zordonában <br>Lappangva élj, mint éjmadár! <br>Nem úgy leány, rád kincs halmai <br>És csillogó palota vár. <br><br>Ne add nekem hűséged eskét, <br>Nem kell az eskü énnekem, <br>Én minden csókod, ölelésed <br>Arannyal dúsan fizetem. <br><br>Kincsért szerelmet, s így egymásnak <br>Nem tartozandunk semmivel, <br>Egy csókot még, egy hosszut, édest <br>És most ha tetszik, ám jövel!" <br><br>2 <br><br>Szép Ida, kincsek gazdag asszonya, <br>Szép Ida lakja, tündöklő terem, <br>S Jenőnél aki volna boldogabb <br>Nincsen halandó a földkereken. <br><br>Ott szívja ő az élet gyönyörét <br>A legszebb lánynak édes ajkiról, <br>S gyakran, midőn megtelt a kéjpohár, <br>Igy fél-enyelegve fél-epedve szól: <br><br>"Szeretsz-e lányka?" 'Nem úgy úrfi, nem, <br>Mi arra jól tudod nem alkudánk <br>- Mond a leány pajkos negédesen - <br>Irántad szűmben nincsen semmi láng. <br><br>Én és szeretni - balga gondolat! <br>Hát olvadozott e szív valaha? <br>Ne álmodozzál, álmod hasztalan, <br>Szeretni, hidd, én nem foglak soha!' <br><br>"Az ördögökbe - el tehát veled!" <br>- E gondolat ragadja meg Jenőt, - <br>De szól szivében a mély szerelem: <br>Nem, én nem tudnám nélkülözni őt. <br><br>És újra nyájas és újra veszteget, <br>Reá halmozza roppant kincseit, <br>Talán idő, talán újabb arany, <br>Márvány-leány, te, mégis, fölhevít! <br><br>Szegény fiú! eljártak az idők, <br>De szép reménye mind hiába van, <br>A lány mint éjszak szüntlen oly hideg <br>S az ifju birtok- és vagyontalan. <br><br>3 <br><br>"Bucsúzni jöttem, Ida! <br>Bucsúzni kedvesem, <br>Hagyj szép szemedbe még ez <br>Egyszer tekintenem. <br><br>Gyúlaszd még egyszer e szűt <br>Csókodnak lángival, <br>Mely nemsokára úgyis <br>Bánat között kihal. <br><br>Kihal s miattad Ida <br>Fog elhamvadni majd, <br>Az üldözött nem bírja már <br>E nagy szerelmi bajt, <br><br>Te drága érzéketlen, <br>Te most is szeretett, <br>Isten veled örökre, <br>Idám, isten veled. <br><br>Hosszú lesz bujdosásom, <br>Hosszú és sivatag, <br>Mig lábaim elvégre <br>A sírba botlanak." <br><br>És szólna még tovább is <br>A búcsuzó talán; <br>De hévvel megszakasztja <br>Bucsúját a leány. <br><br>'Nem ifju, menni nem fogsz, <br>Neked maradni kell, <br>Igen, te fogsz maradni, <br>Én, én... én megyek el. <br><br>És most a búcsuóra <br>Végpillantásiban, <br>Szabad legyen kimondanom, <br>Mi szűmben rejtve van: <br><br>Szerettelek s szeretlek, <br>Égőn szeretlek én, <br>Egy Aetna lángol érted <br>Szivemnek fenekén. <br><br>Tudom, szived lángola, <br>De én a kéjleány, <br>Mint vágyakodhatnám a <br>Legtisztább szív után? <br><br>Eloltani ohajtám <br>Emésztő lángodat, <br>S elzártam oh előled <br>Érzett világomat. <br><br>Im, kincsed, gazdagságod, <br>Amellyel halmozál, <br>Fogadd, fogadd oh vissza, <br>Még érintetlen áll. <br><br>S vedd még ez egypár könnyet <br>Szelíd emlék gyanánt, <br>Vagy jobb felejtsd örökre <br>A bűnös kéjleányt.' <br><br>S tovább nem szólhat Ida - <br>Ellágyult érzete, <br>Éjfél-sötét szemébe <br>Könyűket szöktete. <br><br>4 <br><br>És mindkettő maradott <br>S rövid idő után <br>Oltár előtt az ifju, <br>Oltár előtt a lány. <br><br>S tán mondanom nem is kell <br>Hogy ifju és leány <br>Hűséget esküvének <br>Oltárnak zsámolyán. <br><br>S az esküt nem zavarja <br>A bús emlékezet. <br>A megtisztult kebelnek <br>Díja: hű érezet. <br>