Alkonyodott . . .<br>Óriási bíbor felleg ragyogott a vörös égen,<br>Alkonyodott és reám szállt az egyik kis, bús emlékem,<br>Bíbor szikrák, bíbor tüzek takarták az arany napot<br>Lelkem testem szép dalt érzett, új dalt érzett, sugallatot.<br><br>Szent nagy órák bátor tüze, gyáva percek fergetegje<br>Lángolt bele csillogóan két nagy fekete szemembe,<br>Lelkem titkos mély sugara ezer rhapsódiát érzett,<br>És a bíbor alkonyatnál megáldtam a mindenséget.<br><br>Éjszaka lett . . .<br>Az óriási bíbor felleg eltűnt már a vörös égről<br>De az éji sötétben is álmodik a lelkem szépről,<br>Búban bajban, szennyben vágyban, elkísérnek a szép dalok,<br>Boldogságban, fájdalomban kísérnek a sugallatok.

Valamelyik holdas éjszakán,<br>Karjára vett Édesanyám<br>Csitított, csókolt csendben,<br><br>És messze térben, időben<br>Őt kerestem minden nőben,<br>És minden szerelemben.<br><br>Valamelyik holdas éjszakán<br>Leány asszony vagy angyal tán<br>Felemelte kezem,<br><br>S a kis rózsaszirmok fekhelyén<br>Valahol szívem rejtekén<br>Azóta emlékezem.<br><br>Valamelyik holdas éjszakán<br>Egy asszony ajka omlott rám<br>Mikor még gyermek voltam,<br><br>S eljövendő végórámon<br>Asszony ajka lesz a számon<br>Ha összeomlok holtan.

Mámormezőkön bolyongok<br>Nagybánatú fáradt fejjel,<br>Kinzó kín között szorongok<br>Roncsolt, véres, tépett mellel.<br><br>Elönt a Tavasz symphoniája<br>Színes és pazar cifra ruhája,<br>Színek kacagnak a levegőben<br>S én nézem fájva, elmenőben.<br><br>Vérsen fáj elhagyni a Tavaszt,<br>Elhagyni a tarka Életrétet,<br>A szerelmet, mely könnyeket fakaszt<br>Elhagyni mindent, minden szépet.<br><br>Elhagyni a sok pompázó kertet,<br>Mert a hóhérhalál űz és kerget,<br>Fáj szaggatva, kínozva fáj<br>Véres könnyet sír a tavaszi vágy.<br><br>Hiába minden sírás, minden könny,<br>Hiába szeretnék úszni lágyan<br>Csillogó kékes bárányfelhőkön<br>S égni tavaszi mámoros vágyban.<br><br>Mennem kell, a halál hív, vonszol<br>Kacagva köröttem kóborol<br>Búsan járok a Mámormezőn<br>Gondolkodva Halálon s Temetőn.

Uram, uram én senki se vagyok<br>Csak bús, bánatos vagyok<br>A földnek apró porszeme.<br><br>Uram én alázatban élek<br>Megalázkodom minden előtt<br>Mi nálamnál hatalmasabb<br>Megalázkodom mindenki előtt,<br>Ki nálam bölcsebb, igazabb.<br>Megalázom magam a szenvedők<br>Az üldözöttek, nyomorultak előtt.<br>De nem hajtom porba fáradt fejem,<br>De nem kulcsolom össze két kezem,<br>Nem meresztem áhítattal a szemem.<br>Ha látok cifra, dölyfös komédiát,<br>Ha senki gőgös embert zeng a zsoltár,<br>Ha pénztől szennyes a szentség, az oltár.<br>Nem alázkodom meg a Pénz előtt<br>Nem imádom az aranyhasú istent<br>Nem csodálom fényes gyilkos fényét<br>Inkább ömöljön testemből a vér<br>Inkább pusztuljak halottan én<br>Inkább boruljon sír testem fölé<br>De meg nem hajtom a vállamat,<br>De nem görbítem a lábamat,<br>De nem térdepelek a földre én,<br>Az alázat templomának kövén.<br><br>Uram, Uram én senki se vagyok<br>Csak bús bánatos vagyok<br>A földnek apró porszeme.

"Néhai Horváth György barátom emlékének."<br><br>Ma visszajöttél újra régi jó barát<br>Visszaszállott halvány, sápadt szellem-arcod.<br>Láttalak, mint egykor régen, ma már régen<br>Ifjan kacagva pompás búja réten<br>Láttalak vágyva nézni szőke nők után<br>Mint oly sokszor, oly sok tavaszi délután,<br>Láttalak mosolyogni sötét szemeddel.<br>Ma visszajöttél újra régi jó barát.