Ahol senki sem látja itt a földön,<br>Bizarr szobormű áll. Pedig nem is hittem,<br>Talpazatja rengő fekete göröngyön<br>Örök mementónak állította Isten.<br><br>A szobor műve gyermeki, egyszerű,<br>Sárból van gyúrva és nem szép márvány kőből,<br>Gyermeket ábrázol, amint anyatejet<br>akar szívni száraz, nedvtelen emlőből,<br><br>Anyja takarja ruhájával szegényt,<br>És a gyermek sírva néz rá: kérve, vágyva . . .<br>Maga szenvedését is érzi az asszony<br>És kis gyermekéét kétszeresen látja.<br><br>Az anya szemében lángok gyúlnak ki<br>Egy rózsa lugasra emlékszik bomoltan,<br>Kendőjével könnyét törli gyermekének,<br>És az rámosolyog könnyei közt holtan.

Arany sugárt hint bíborlón reám<br>Egy nagy lobbanás, a búcsúzó nap.<br>Arany sugara mindent telehint<br>S én várok, várok egy zöld fa alatt.<br><br>Mit várok? Talán egy nagy pirkadást,<br>Mely az egeknek lesz majd a fénye?<br>Vagy mely az élet, a tiszta élet<br>A való élet hőskölteménye?<br><br>Mit várok? Néha illattal, lázzal<br>Parfőmös asszony megy el mellettem.<br>Reám néz, aztán egy perc, s eltűnik,<br>S én összetörném álmodó fejem.<br><br>Várok. És eljön rózsanyíláskor,<br>Tavasszal, ahogy hajdan én jöttem.<br>Hurrá, az élet, az élet közeleg<br>S tarka fellegek játszanak fölöttem.<br><br>S dalt fog dúdolni a rózsa, az ág,<br>Gazdag lesz szívben a lelki szegény,<br>Csodás világ lesz. Ó várom, várom<br>Régóta várom, s talán jön felém.<br><br>Nem jön. Csak várom, így rendeltetett.<br>Éltem lobbanás. A búcsúzú nap<br>Bíbort hint le rám, s én piros vérben<br>Omlok le búsan egy zöld fa alatt.<br><br>

A kép, a kép, mely ott lógott a falon,<br>Mint szőlőgerezd, mely dús nyárban érett,<br>Midőn szél zúgott be nyitott ablakon<br>Nekiesett a fehér ajtószélnek,<br>S eltört.<br>Öreg kép, de sajnállak téged.<br><br>Ott feküdt romban valamelyik ősöm,<br>Akit próbára tett sokszor az élet,<br>Pedig háborús, halálszálkás őszön<br>Fittyet hányt a zord, metsző, havas szélnek,<br>bátran.<br>Öreg kép, de sajnállak téged.<br><br>Helyét egy csúf pók szőtte be fehérre,<br>De az emléke néha vissza téved,<br>Eltűnt utolsó, hűséges emléke,<br>S őt is elsodorta, mint mást, az élet,<br>messze.<br>Öreg kép de sajnállak téged.<br><br>Itt vagyok én is. Vígálmú titkokat<br>Hordtam a szívembe, s belőle kép lett.<br>Jött egy szélvihar, üvöltött nagyokat<br>S szívemben helye egészen fehér lett<br>szívem,<br>Rossz szívem de sajnállak téged . . .

A vén Tisza vallott nekem<br>Egy csendes holdas éjjen,<br>Hangot hozott a lágy szellő<br>S én ott álltam kevélyen<br>Egy csendes holdas éjjen.<br><br>Horkant a város messziről<br>Mordult a sok vak ablak<br>S a Tisza lágyan suttogott<br>Dala kélt minden habnak,<br>S mordult a sok vakablak<br><br>" Két karom lágyan átölel<br>Aludj, aludj el keblemen,<br>Sehol nem lesz ilyen álmod<br>Én eltakarlak csendesen,<br>Aludj, aludj el keblemen."<br><br>De aztán hajnal pirkadt fel,<br>És megkondult egy vén harang,<br>S én ott álltam Isten előtt.<br>Lekopva rólam pénz és rang,<br>És kongott a lélekharang.

A kertünkben eldugva<br>Isten tudja, hogy mióta,<br>Állt egy öreg, kedves, lombos,<br>Évszázados nagy diófa<br><br>E vén fának árnyékában<br>Ringott bölcsőm reggel este,<br>És e vén fa hűs árnyékát<br>Lelkem sokszor felkereste.<br><br>Egyik reggel felébredtem<br>Fejszecsapások zajára,<br>Felébredtem az öreg fa<br>Búcsúztató jajj szavára,<br><br>Az én öreg diófámat<br>Vágták, vágták fejszékkel,<br>S én ott álltam a sírjánál<br>Összetörve, sok emlékkel.<br><br>Másodéve arra jártam,<br>S láttam, hogy a vén fa sírján<br>Egy csemete nőtt ki újból<br>Kis levél is volt az ágán:<br><br>Mert az élőt, mert a nagyot<br>Kidönteni sosem lehet<br>Újra lesznek, újra nőnek<br>Élet adó zöld levelek,<br><br>Előbbinek sírhalmán<br>Újra fakad, újra éled,<br>Az a titkos szent valami<br>Amit úgy hívnak, hogy: "Élet" . . .