<br><br>A hó takarók eltűntek régen,<br>ébred a szunnyadó világ,<br>s az enyhe,déli napsütésben<br>nyújtózkodik a hóvirág.<br><br>Zöldül már lassan a fű is,<br>napfényben fürdik a világ,<br>s a tavaszi napfény sugarától<br>rügyeket bontanak a fák.<br><br>Lassan már éledek én is,<br>ahogy a fű, fa ,és virág,<br>megfáradt lelkem újra éled,<br>mint napsütésben a tavaszi világ.<br><br><br>

.<br><br>Ne küzdj olyanért ki nem küzdene érted,<br>ne mutasd előtte mit jelent neked,<br>ne tárd ki előtte szíved minden búját,<br>hiába tennéd, úgysem érti meg.<br><br>Ne küzdj olyanért ki nem szeret téged<br>hiába adnád néki mindened,<br>ha önmagadért nem tudott szeretni,<br>bármit tennél is,akkor sem szeret.<br><br>Ne küzdj olyanért ki nem tisztel téged,<br>hisz másnak talán te vagy mindene!<br>Miért akarnál sorba állni nála<br>amikor másnál első is lehetsz?<br><br>

<br>Egymagamban üldögélek<br>úgy taszít ez a kórházi ágy,<br>s meg se hallom félelmemben<br>a nővérke hívó szavát.<br><br>Oly sokat kibír az ember<br>bár belülről tombol talán,<br>magába fojtva minden érzést,<br>amíg fel őrli önmagát.<br><br>S mikor már nem bírja többé<br>bilincsként húzó terheit.<br>csak törölgeti két kezével<br>arcára hulló könnyeit.<br><br>Most félek csak, talán már késő!<br>Míg másokat foltoztam talán<br>észre sem vettem fölöttem<br>a vészjósló ,harsány károgást.<br><br>S most vajon aggódnak értem<br>kikért oly sokat tettem talán?<br>Réges- régen messze tűntek<br>s nem maradt, csak a kórházi ágy.

<br>Minden mi belülről éget,<br>forrongó düh,és fájdalom,<br>nem tud már csitulni bennem,<br>s most önmagamat vádolom.<br><br>Minden jó, amiben hittem<br>most összeomlott hirtelen,<br>feltörve, őrjítő erővel,<br>s most önmagamat keresem.<br><br>Minden, mit feledni szeretnék<br>csapongva tör fel hirtelen,<br>ezernyi fájó édes emlék,<br>melytől még most is könnyezem.<br><br>S most mégis itt hagyok mindent,<br>bár feledni sosem tudom,<br>hisz sosem lesz többé ily csöndes,<br>meghitt és kedves otthonom.<br><br>

<br><br>Az én hazám nem csak egy ország!<br>nem csak egy rongyos föld darab,<br>az én hazám sokkal több annál,<br>hisz mindenkor magyar haza!<br><br>Az én hazámban vágyom a pusztát,<br>a távoli kéklő hegyeket,<br>a messze tűnő holdvilágot,<br>s a patak parti köveket.<br><br>Az én hazámban zöldebb a fű is!<br>Dúsabb a sárguló kalász,<br>az én hazámra szórja a napfény<br>a legfényesebb sugarát.<br><br>Az én hazámban kékebb az ég is,<br>gyorsabb a száguldó patak,<br>mely vizét a folyóba mosva<br>éltet itt minden magyart.<br><br>Az én hazám a legszebb a földön,<br>s nem veheti el senki sem!<br>Hisz mindenkor joga van itt élni<br>annak ,ki magyarnak született!<br>