Dermedt, óriás korongja a napnak,<br>Búcsút int vörösen, és íme leszáll.<br>Rabja vagyok én minden alkonyatnak,<br>Pedig de fáj.<br><br>Rabja vagyok én, mert nagyon szerettem<br>Az elmúlást, és a bágyadt téli fényt,<br>Mert benne mindig, mindig megkeresem<br>Az új reményt.<br><br>Száz alkonyat múlt száz alkonyatra már,<br>Én állok csendben a lanka dombtetőn,<br>A lelkem mindig új napokra vár,<br>Vár szenvedőn.

Pacsirta szól fenn az égen<br>Isten tudja milyen régen.<br>Milyen régen sír már szegény,<br>Hej, szívemből száll a remény.<br><br>Megállok a keresztútnál<br>Mint a végső búcsúzónál<br>Mikor sírtam, kértem, vágytam,<br>boldogságot nem találtam.<br><br>Pacsirta szól a kék égen<br>Isten tudja milyen régen<br>Daloljon csak szépen, sokat,<br>Dalolja a bánatomat.

Lassan és csendben<br>Eltűnik minden, minden ami szép<br>Lassan és csendben<br>Fátyolba borul majd egy régi kép<br><br>Sohase látlak<br>Halkul már a régi nóta, a nesz,<br>Sohase látlak<br>Halk eső, halk könny csendben permetez.<br><br>Tán meg se történt,<br>Tán befedi egyszer gond és moha,<br>Tán meg se történt<br>S talán nem is történik meg soha.

Magasra csapkodnak a szilaj hullámok<br>Genezáreth taván, Genezáreth taván<br>Álmomban egy hajón, rozzant bárkán járok.<br><br>Alattam hullámzik, sikolt, kacag a tó<br>Genezáreth taván engem egy rév felé<br>Egy boldog rév felé viszen most a hajó.<br><br>Hej, a hullámokat csak elcsitíthatnám,<br>Hogy jöhetne végre boldogan utánam<br>Egy másik nagy hajón az én Édesanyám.<br><br>Én hívtam magamhoz, és ő jönne, jönne,<br>Ha az a sok hullám Genezáreth taván<br>Köztünk nem csapkodna, közöttünk nem lenne.<br><br>Pedig vele élni én nagyon szeretnék,<br>De hullámok zúgnak, és én reszketek még,<br>Vágyó, hívó szómba belesüvít az ég:<br><br>"Romlatlan ősi-lelket leheltem én beléd,<br>Neked adtam Ádám jobbik természetét,<br>De elfordulsz tőlem: álmodozva, sírva.<br>Mondod, hogy így van már a sorsod megírva,<br>Izzadás, szenvedés, az nem kell már neked,<br>Genezáreth taván hozzád hát nem megyek.<br><br>A valóság nem kell, csábítanak az álmok,<br>Csengések, sikolyok, vad bíborhullámok,<br>Kell-e hát a kék ég? Madárdal? Természet)<br>Kell-e a gyötrelem? Nesze a költészet . . .<br><br>Ne lépd át hát többé Genezáreth tavát,<br>Ne lásd sose többé a te Édesanyád,<br>Sose legyen sehol szava reményednek,<br>Dalolj csak, dalolj csak meg úgysem értenek<br>És vigyázz, megfogan rajtad ez az átok,<br>Mert álmokért dobtad el az ifjúságod . . ."<br><br>Csend lett. Dühhel csaptak tovább a hullámok,<br>Hiába lázadok, megfogant az átok,<br>És ennek útjából én ki nem térhetek,<br>Nyugalmat, pihenést nem remélhetek.<br>Itt zúg, sír mellettem örökké az átkom:<br>Álmokért dobtam el az én ifjúságom . . .

Az éjjel suhan szelíden,<br>Az árnyban egy gyermek pihen.<br>Távol kék hegyek, bólintó fák<br>Nyögik az éjjel panaszát.<br><br>A kert alatt egy dal kél csendben,<br>Felszáll, és elhull megdermedten,<br>Majd felsír. A gyermek hallgatag<br>És a dal szökik a kert alatt.<br><br>Márciusi estén,<br>Ha fakadnak hívó, hívó nóták,<br>S téged keresvén<br>A vér, a nász himnuszát zokogják.<br>Gyermekem pihenj,<br>Itt tiszta éjjel fed el csendben<br>Ott sírokkal teli a föld<br>Itt tiszta víz foly hűs erekben,<br>Ott beteg múzsa lantja költ.<br><br>A nóta száll az éj során.<br>A gyermek indul tétován<br>S távol kék hegyek, bólintó fák<br>Nyögik el az éjjel panaszát.