Az erő, mely, ha néha enyhül,<br>Ha néha mégis elgyengül,<br>Akkor se hagyd el magad<br>Mert küzdeni kell,- hogy légy szabad!<br><br>Hagyd el a régi rosszat,<br>Hogy többet soha ne okozza <br>Fájdalmad velejét!<br><br>Engedd el hát, ne figyelj rá<br>Legyél mindig jó és vidám!<br>Hagyd a bút a búsba,<br>Hogy téged soha ne kössön gúzsba!<br><br>Örülj hát, minden apró jónak!<br>Örülj, hogy fetrenghetsz a hóba!<br>Vagy, ahogy láthatod a nap sugarát<br>Érezheted a föld talaját.<br><br>Engedd, hogy segítő kéz elérjen!<br>Légy vidám hogy ezt megtette!<br>Felrázott és felemelt<br>S ezt mind igénybe vehetted!<br><br>Keresd meg magadban a jót<br>S engedd látatni a valót<br>Mutasd meg ki is vagy igazán<br>Engedd, hogy megismerjen a világ!<br><br>S ezek után légy büszke magadra<br>Hogy igen is, amit akartam<br>Küzdelem,- s annyi idő után<br>Bármit elérhetsz, amit akarsz igazán!<br>

Sokfélék vagyunk, olyan különbözők,<br>éljük a múltunkat, s a már szebb jövőt.<br>A Ma-ra már régen elfogyott az erőnk,<br>elveszett a Most, ezért nincs rá időnk.<br><br>A pillanat öröme már nem létezik!<br>Mi volt, s mi lesz majd? Az ész ábrándozik.<br>Küszködünk, harcolunk, nem a Ma-t éljük,<br>a Most-ot a múltra, s jövőre cseréljük.<br><br>Nem vesszük észre az \\'apró\\' csodákat,<br>szivárványt az égen, s az égig érő fákat.<br>Elszalad mellettünk ez a rövid élet,<br>Köd borítja már lelkünkben a szépet.<br><br>Testünk és lelkünk egy új napra vár,<br>lelkünkben még ott él a reménysugár.<br>Felejtsük a múltat, hagyjuk a jövőt,<br>adjuk a Ma-nak a testi, lelki erőt.<br><br>Éljünk a jelenben, igaz szeretetben,<br>fürdessük egymást a tiszta Égi Fényben.

Az ősz bús szele már<br>Ringatja a sárgott levelet<br>Holló ruhás asszonyok <br>A templomba gyűlnek<br> <br>Gyász könnyel áztatják<br>Az ódon templom kövét<br>Egy leány van ott csupán<br>Kinek arcán már nyugalom ül<br><br>Sírnak mind az asszonyok,<br>Miképpen sírt a leány is<br>Gyászoló szívnek megnyugvást<br>Már semmi sem adatik<br><br>Hitt és remélt<br>Bízott a csodában<br>Mégis ő fekszik holtan<br>Lágy-őszpiros ruhájában<br><br>Az ősz bús szele már<br>Ringatja a sárgott levelet<br>Holló ruhás asszonyok<br>A temetőbe gyűlnek <br><br>Rózsák fája alatt<br>Már ott tátong a sír<br>Pihenj meg szép-kedvesem!<br>Álmod legyen csodaszép!<br><br>

Nem igazán értem, s ezért kérdem, miért nem<br>lehet elcserélnem az életem az álmomra.<br>Mert az jobb volna számomra, ha valaki valami csodával áthozna, azon csodálkozna, mért van a változás csodás hatása, lelkiismerettel kárhozva.<br>Hisz vihet bárhova az út, a fény az alagút végén még soha ki nem hunyt. Hiába kezdesz háborút, hiába bátorítasz kiskorút vagy nagykorút, az ember soha el nem téved, várja őt a nagykörút. Az örökös körforgás. <br><br>Már pár terved felborult. Mint forgács, hullik szét a bogrács, a bomlás és a romlás lesz úrrá majd mindenen, emberek milliói kérdik : Mért tetted ezt istenem?! De nem ő volt a hibás, így hát nincs más megoldás, minthogy segítek másokon, még ha nincs is erre más okom, csak hogy megmentsem a világot, mit egy féreg vagy az ördög, nevezzem bárhogy, kirágott! Akkor is meg kérdezem a sérülttől hogy ki bántott. <br><br>Ez lesz az az állapot, beláthatod, az érvládát bezárhatod és áldhatod azt a napot, mikor önként, isten hírnökeként egy kis hitet át adok, amíg bele nem fáradok, amíg még felállhatok, legyen bármekkora az árok, felállok, a gödörből kimászok, és betemetem, a magokat elültetem, benn a földben a jövő, mint facsemete megterem, míg fejlődik figyelgetem, öntözöm és megmetszem, pár szélvihar elkerülhetetlen, azoktól is megmentem, és ha mindent megtettem, hagyom had növekedjen, magától bontson lombot egy fejlettebb életben.

<br>Ti férfiak,kik egyre azt mondjátok<br>nem értenek meg titeket talán<br>s mégis mindennap új kalandra vágytok<br>keresve a rég elmúlt csodát.<br><br>Felkorbácsolt vágyaitok húrján<br>mért vágytok mindennap másik nő után?<br>Hisz ott áll mellettetek, kit a sors elrendelt<br>ki jóban-rosszban megbecsül talán.<br><br>Miért tiporjátok gyönge fájó szívét<br>felajzott vágyakért pőrén, ostobán?<br>Tönkretéve minden vágyat és szerelmet<br>s cserébe kapjátok a társas magányt.<br><br>És ha egyszer végül egyedül maradtok<br>nyüszítve, sírtok mint kóbor kutyák<br>pedig ti tettétek tönkre ami szép volt!<br>Mért nem értitek meg?Nincsenek csodák!<br><br>