<br>Más lettél te is, és oly más lett minden,<br>alig hallom már néha hangodat,<br>pedig tegnap még oly forrón szerettél,<br>s most homály takarja már az arcodat.<br><br>Más lettél! Pedig úgy akartál engem,<br>mint a szomjas föld a frissítő esőt,<br>melynek cseppjeiben lágyan megfürödve<br>magába szívja az éltető erőt.<br><br>Más lettél! Pedig úgy akartál tegnap<br>karjaidba zárni szüntelen!<br>Más lettél!S mi tegnap valóság volt,<br>mára már minden kínzó gyötrelem.<br><br>Más lettél!Pedig úgy vágytam rád én is,<br>mint a napfényt a zöldellő mezők,<br>de ha te nem jössz , nem foglak keresni!<br>Feladtam mindent! Nincs már több erőm.!

<br>E két szó mit jelent?<br>Csupán multat s jelent.<br>Mi a különbség, érted?<br>Ha magyar vagy, megérzed.<br><br>Otthon vagyok én a Duna, Tisza táján,<br>Dunántúli lankán, Hortobágy pusztáján.<br>Ifjúság emléke, kis falum harangja<br>Az otthont idézi. Ideszáll a hangja,<br>Mikor képzeletben odahaza járok,<br>S hullanak, hullanak az akácvirágok.<br><br>Itthon vagyok én e távoli világban,<br>Napégett vidéken, hol hazát találtam. <br>Pálmafák a kertben, hibiszkusz virágzik,<br>A nap sugarával tenger habja játszik.<br>Ez az itthon, ahol családot neveltem,<br>Egy élet emléke ide köt már engem.<br><br>Repülnek az évek, mint a tűnő álmok,<br>Otthon már csak néha álmaimban járok.<br>Itthon vagyok én e napsütötte tájon,<br>Csak szép anyanyelvem hiányolom fájón.<br>Koptatja az idő, felejtés és közöny.,<br>Sokan vállat vonnak, de én megköszönöm<br>Azt hogy magyar nyelvem, szívedre karoltál,<br>Kettős életemben irányadó voltál.<br><br>"Egyedül hallgatom tenger mormolását,<br>Tenger habja felett futó szél zúgását."<br>Mikes Kelemenként írok, egyre írok,<br>Szép magyar szavakkal telnek a papírok,<br>De én nem levélben öntöm a szívem ki,<br>Verset írok, pedig nem olvassa senki.<br>Őrzöm a magyar szót e kincsesládába,<br>Néha előveszem s könnyem hullik rája. <br>

<br><br>Úgy óvtalak ,mint a bimbódzó virágot,<br>hogy tenéked ontsa minden illatát,<br>úgy vártalak mint a felkelő nap fényét,<br>hogy reád vetítse első sugarát.<br><br>Úgy kísértelek, mint a lenge szellő<br>eltakarva tőled minden felleget,<br>őriztem álmod reményt adva néked,<br>s mégis eltakarnak sötét fellegek.<br><br>Úgy akartam ,hogy több lehessél nálam,<br>s neked adtam volna érte mindenem!<br>Úgy szerettem volna melletted maradni,<br>de nem kísérhetem minden léptedet.<br><br>Úgy szeretném hogy megérezd végre,<br>minden pillanatban téged féltelek,<br>s most is !Akár egy gyönge kis virágot!<br>Minden erőmmel téged védelek!

<br>Mit számít az hogy hányan állnak sorba<br>tőled remélve lopott csókokat?<br>Talán jut néked néhány boldog óra,<br>De lesz e ki holnap melletted marad?<br><br>Mit számít az hogy hányan várják tőled<br>az elmúlt szenvedélyt,s lopott örömet?<br>Bár téged csókolnak mégis mást szeretnek,<br>s holnapra talán egyedül leszel.<br><br>Mit számít az hogy mennyi bókot kaptál?<br>Hányan gondolják vajon komolyan?<br>Hányan maradnak vajon majd melled,<br>amikor eljő a hűvös alkonyat?<br><br>Mit számít az, hogy mit gondolsz most rólam?<br>Ne gondold azt hogy játékod leszek!<br>Inkább eltűnök a zúgó téli széllel,<br>mintsem elviseljem minden gőgödet!

<br>Miért hiszed hogy egyetlen szóra<br>feledni tudom mit tettél velem?<br>Miért hiszed hogy néhány kedves szóval<br>rabul ejtheted meggyötört szívem?<br><br>Miért hiszed hogy nem süt rám a napfény<br>ha nem áramlik rám arcod mosolya?<br>Miért hiszed hogy nem jöhet már senki,<br>s csak te tudod oltani forró szomjamat?<br><br>Miért hiszed hogy te vagy csak a földön<br>az egyetlen akit szeretni lehet?<br>Miért hiszed hogy megbocsájtok mindent<br>ha felszárítod hulló könnyemet?<br><br>Miért hiszed hogy nem tudlak feledni,<br>s hogy megbocsájtom minden bűnödet?<br>Miért hiszed hogy néhány ölelésért<br>el tudnám viselni minden gőgödet?<br><br>Mért nem hiszed hogy nem várok rád többé,<br>s nem jelentesz már semmit sem nekem?<br>Mért nem hiszed hogy végleg elvesztettél?<br>Nem akarlak már többé látni sem!<br>