Néma csend honol a temető felett,<br>s megannyi fájdalom és szenvedés<br>virágos sírok között, egy-egy elfeledett<br>s kigyúló mécsesek közt az emlékezés.<br><br>Halottak napján a gyász ünnepel,<br>a sárga krizantémok fojtó szaga,<br>fejfák útján gyász-sereg menetel<br>az ősszel nyugvó csillagok alatt.

Künn a háztetőkön hótakaró,<br>a szekér nyomán csikorog a tél,<br>igás hátán vastag lótakaró,<br>ne bántsa őt sem, ha felsüvölt szél.<br><br>Lámpás fénye sejtelmesen pislog,<br>könnyed valcert jár a hóesésben,<br>ahogy a lánykák ruháján csillog<br>udvari bálon a szép mesékben.<br><br>Dombok alatt szunnyadó parasztház<br>tört ablaka sárga fénnyel táncol,<br>fenyvesek ölében egymagában áll,<br>s mesét álmodik a gyönyörű nyárról!

Állok az erkélyen, és lenézek a tájra,<br>Ha ezt még tájnak lehet nevezni.<br>Mert nem látok a ligetben senkit,<br>Sem a tavon csónakkal, evezni.<br><br>Mögöttem néhány árválkodó fűzfa,<br>Melyet néha meglebbent a szél,<br>Ha a betonházak dzsungele közül<br>Egyáltalán a fűzfához valahogy elér.<br><br>Templomok tornyai magasodnak,<br>Hoznak fehér foltot a szürke tájba.<br>Madarak a tornyok felől szállnak<br>A város egyetlen megmaradt parkjába.<br><br>Az a néhány fa, mit parknak neveznek,<br>Már csak árnyéka egykori önmagának.<br>Mert átalakult szerepe az idők folyamán:<br>A házakban nagyobb értéke van a fának.<br><br>Csak állok és nézem: távolban csak a hegyek,<br>A sok szürke épület mögött maradtak zöldek.<br>Még néhány zöldre festett ház meg garázs,<br>Szemfényvesztő, hamis és szomorú varázs.<br><br>Itt élünk bezárva egy épített világba,<br>És meghalunk, mintha természetes lenne.<br>Pedig az erdők ma már házak, nem fák,<br>A felhők pedig gyárkémény füstgomolyák.

A temető elhanyagolt részében,<br>Tövisbokrok között;<br>Elhagyott sírhalom rejtőzik, <br>Néma jel: elfeledve örzik.<br><br>rég meg sem pucolták,<br>Nincs ott kivert ösvény.<br>Itt maradt, elhagyták,<br>Pedig nem volt fösvény.<br><br>Ő óvta számunkra meg a szabadságot,<br>Vérétől e drága föld egy része is elázott.<br>Nem féltek társai, mind melléje álltak,<br>Ők védték meg nekünk szeretett Hazánkat.<br><br>De ő mégis itt van, elfeledve, csendben,<br>Elhanyagolt részen, kicsiny temetőben.<br>Társai is ott vannak, mellette, sorban<br>Elrejtve mindentől, egy Bukszusbokorban.

Mentsd meg a vén fát,<br>Nem csak kör mit rejt a törzs...<br>Mint pinty, száll a lét.<br>Sors is dől, ha vág a bárd;<br>Nem lesz több fény, ne is várd!