A nyomorúság színpadán,<br>A szereplő most én vagyok.<br>Ismétlődik az előadás,<br>A néző is mindig én vagyok.<br><br>Jön a nagy rendező újra,<br>Egyik ideg a másikkal játszik.<br>Ez a küzdelem az idegek harca,<br>Már nem bírom sokáig...<br><br>Nemcsak az idegek, a lélek tusája is.<br>Magamat nézem, kívülálló vagyok.<br>Segíteni magamon nem bírok.<br>Magamon kívül vagyok!<br><br>Belülről némán kiáltok!<br>Az idő megállt, nem halad.<br>Mozdulatlan vesztegelek.<br>A cérna nálam elszakad...<br><br>Kinézek az ablakomon,<br>Látom aranyeső virágom.<br>Most csak ennyi a világom.<br>Szűnik a fájdalom, s jő a nyugalom...<br><br>Siófok, 2025. április 3. -Gránicz Éva-

Judózni tanultam szorgosan,<br>Gurulás, dobás, leszorítás...<br>De egy dolgot sosem oktattak,<br>A pofoncsapás tudománya más.<br><br>Nyugalom és csend! - intett a mester,<br>Használd az erőt higgadt fejjel!<br>De ha valaki ingerel,<br>A tenyerem magától repül el.<br><br>Én nem tanultam, jön spontán,<br>Nincs hozzá se öv, se elismerés,<br>De ha valaki igazán rászolgál,<br>Egy pofon a válasz, ? nem kérdés!<br><br>Siófok, 2025. április 1. -Gránicz Éva-

Márvány égboltján<br>aranyszínű alkonyat.<br>Sóhaja rebben.<br>*<br>Szél visz fényeket,<br>bíborba fúlt horizont.<br>Álmodik a Nap.<br>*<br>Vérarany sugár,<br>eltűnik a domb mögött.<br>Égő búcsúszó.<br>*<br>Piros fényszalag,<br>ég és föld összeér most.<br>Csend ölel mindent.<br>*<br>Búcsúzó tűzben,<br>a Nap süllyedő fáklya.<br>Hullám oltja el.<br>*<br>Lassan sötétül,<br>napfény az éjbe simul.<br>Csillagok várják.<br>*<br>Aranyhíd ragyog,<br>kék hegyek közt búcsúzik.<br>Bíborban ég el.<br>*<br>Izzó korong ég,<br>Balcsi ölében alszik.<br>Füstje az alkony.<br>*<br>Parázs ég alatt,<br>tenger nyeli a tüzet.<br>Szikrák haldokolnak.<br>*<br>Láng csókol vizet,<br>forró sugár elhalványul.<br>Gőz száll az égre.<br>*<br>Sistergő fényben<br>a Nap a habok közé.<br>Hull s elenyészik.<br>*<br>Hegyek peremén<br>elcsitul a fény zaja.<br>Árnyék öleli.<br>*<br>Halkul a szellő,<br>Nap csókolja a földet.<br>Csillagfény rezzen.<br>*<br>Rőt lángban lobban,<br>mint halkan égő fáklya.<br>Az ég vörösben ég.<br><br>Siófok, 2025. március 27. -Gránicz Éva- írtam: Eredeti Basó féle haiku csokorban.

Én csak huszonkilenc lettem,<br>A többit vidéken töltöttem.<br>Évek jöttek-mentek, én maradtam,<br>A humorból ki sosem fogytam.<br><br>A tükör néha furán néz,<br>De mondom: jó még ez!<br>Ránc? Csak tapasztalat.<br>A bölcsesség most rám szakadt.<br><br>Ötvenkilenc év nem sok, nem is kevés,<br>Derekam is kattog, mint egy régi kerék,<br>A térdem már ropog, de a kedvem merész.<br>És szemüveg kell már, hogy lássam a célt.<br><br>Tortámon gyertya? Á, minek!<br>Úgy füstölne, mint a kémények.<br>Inkább pezsgőt töltök, - na még egy pohár,<br>Hisz az évek száma úgysem gond már.<br><br>Így mulatok, mert az élet szép,<br>A kor csak egy szám, ez egy téves bölcsesség.<br>Huszonkilenc? Hát persze, hogy annyi!<br>A többit... hagyjuk is feledni!<br><br>Siófok, 2025. március 14. -Gránicz Éva.

Nem számít, mit mond a világ,<br>szavaik csak szélben szálló árnyak.<br>Az vagyok, aki vagyok,<br>s teszem amit jónak látok.<br><br>Nem érdekel, mit mondanak rólam,<br>nem az ő szemükkel nézem a sorsom.<br>Nem kérek semmit, nem várok csodát,<br>minden nap hozza a saját igazát.<br><br>Elfogadom mi jön és nem ítélek,<br>így könnyebb az élet, könnyebb a lélek.<br>Olyan világban élünk, hol dísz a lényeg,<br>hol fontosabb a felszín, mint a belső értékek.<br><br>De már maradok, ki voltam mindig,<br>szabad lélekként, mit szél sem ringat.<br>Hisz belül van az, mi igazán számít,<br>s nem az mit gondolnak rólam.<br><br>Siófok, 2025. február 22. -Gránicz Éva