Meditálás a szerelemről… <br> <br>Fiatalon te lány voltál vagy fiú, mindegy most már… édes, <br>Ha, egyszer te voltál a tántoríthatatlan hősszerelmes… <br>Elsodort az érzés, kiélvezted minden pillanatát, <br>Ha megláttad, máris érezted a torkod szorítását… <br> <br>Legfontosabb volt, hogy a kebled duzzadt a jó érzéstől, <br>Közben meg nem tudtad, eltávolodtál a józan-észtől… <br> <br>Évek, azonban nem állnak meg, elszaladnak, <br>Emberek és a világ mind-mind megváltoznak… <br> <br>Ha szerelmes típus vagy, akkor a szerelem tovább él, <br>És a lelkedben, a sok-sok régi emlék… tovább mesél! <br>Megöregedtél, talán már párod sincs… <br>De benned van a szerelem, még nagy kincs… <br>Igazad is van, nehogy lemondj róla, <br>Még ha, már nem is ülsz Te… többet lóra. <br> <br>Ki tudja, hogy még öregen is, nem ér-e utol a szerelem, <br>Mert, ha mégis, akkor lesz boldog öregséged… nagyon végtelen… <br>Test öregszik, de szerelmes lélek, tovább feszíti a kebled, <br>Este, ha egyedül lefekszel, úgyis rád tőr a sok emléked… <br> <br>Az évek, nem állnak meg, nem is várnak rád, messzire szaladnak, <br>Benned az érzés még fiatalos, ne látsszál vigasztalannak… <br> <br>Vecsés, 2015. február 2. - Kustra Ferenc József <br>

Fájdalmamat… a tengerbe szórom, <br>Könnyedségemet aztán… kék égbe kiáltom <br>És erőt merítek… sivatag homokjából, <br>Meg… puszták bokor sokaságából. <br> <br>Vecsés, 2013. január 30. – Kustra Ferenc József <br>

Aki becstelen <br>Elnyerheti &bdquo;jutalmát”. <br>Lehet, megvetik... <br>* <br>Ki gazlelkű <br>És várja jutalmát <br>Tán’ megbecsülik? <br>* <br>Ember, de milyen? <br>Gaz, lator, lehet ilyen! <br>Neki van joga… <br>* <br>Üvegkristály vagy? <br>Vagy Te kristályüveg vagy? <br>Nem tudod mi vagy? <br>* <br>Üres fej, falad! <br>Lelked előre halad? <br>Ész nincs, nem segít… <br>* <br>Van-e józanész? <br>Ez ellen Te mit tehetsz? <br>Ha így születtél… <br> * <br>Élet peremén <br>Is élnek, jó emberek; <br>Lehet… a jobbak. <br>* <br>Értékek nélkül, <br>Érdekek dominálnak! <br>Beállsz a sorba? <br>* <br>Főnök is porban, <br>Lenn, igavonó sorban. <br>Ő is megtudta… <br> <br>Vecsés, 2013. április 11. – Kustra Ferenc József– íródott: senrjú csokorban. <br>

Megöregedtem, időm biztos nem áll meg, gyorsacskán kihalunk… vének, <br>Hamvainkat szétszórják a semmibe… mit okos telefonon néznek. <br>Utánunk jönnek új nemzedékek, heves, bizony tudatlan világpolgárok, <br>Ők életet élni erővel sem tudják, ésszel se nagyon, annyira mások… <br> <br>Írásban: Mi még porból lettünk és porrá is leszünk, <br>Ezt bizony tudomásul kell venni, van ennyi eszünk. <br>Hamvainkat, ha lehet, viharos szélben szórják a semmibe, <br>Porom nehogy egybeálljon, ha szél megáll, várjanak ízibe… <br> <br>Ha elmegyek, lakásom is itt hagyom, az egy lakatlan akol, <br>Disznókat már rég megettük, nekem meg itt, pár egész csak, papol. <br>Ide még ágy sem jutott, párna meg takaró, sőt fűtés sem, <br>Volt szalma derékaljam, de súlyommal zúztam, van törekem… <br> <br>Megvan még a régi betonvályú, de moslékot már nem abban kapom, <br>Csak belökik rozoga ajtón, én meg kopott lábosból nyalogatom. <br>Ha van benne valami darabos, szeretettel dobok egereknek, <br>Kik cincogva köszönik és látom szemükben, vinnének gyerekeknek… <br> <br>Szakadozott ing, gatya, sarok-nélküli zokni, meg e luk, az öregségi jussom, <br>Így élem szeretetteljes életem, de közel-távol senki, akinek átadom. <br>Hosszú életem, szeretet tűzében éltem, de erre sose találtam vevőt, <br>Olyan meg sokat is, ki bántott, még a verseimért is… heves lélekelverőt… <br> <br>Mi a fenét várhatok még én, a várva-várt megváltó halálon kívül, <br>Mi a francot akarhatok én még a porrá kifeküdt töreken kívül? <br>Félnek tőlem az egerek, de a múltkorában, egyet sikerült megsimogatni, <br>Jólesett ez a meleg közelség, a szeretetemből ennyit másra pazarolni… <br> <br>Szeretett anya-ági nagy tanítóm, nagypapám mondta is nekem sokszor, <br>Öregember örüljön, hogy luk van a fenekén, hatvan fölött... sokadszor. <br>Szegénykém, biztos vár már, nem is váratom roppant-nagyon sokáig, <br>Fölmegyek, megkeresem, de nem gondolok vissza, akol-lakásig. <br>Az én nagypapám is az igaz nagy-szeretetű ember volt, <br>Így bízok, ha rálellek, a szeretetlen életem… csak volt… <br> <br>Néha előfordul, csak úgy beszélgetek magammal, hangosan, <br>Közben kinézek deszka résein… ott vannak hallgatózóan. <br>Kémkednek, ellenőriznek, kínomban ezen hő-hőzők, <br>Közben van, hogy bosszantásukra jó hangosan röfögök… <br> <br>Minek is élek még, üres disznó ólba kiverve nem valami nagy siker. <br>Csendben le kéne lépni, eltűnni, el sem köszönve, ez lenne nagy-kis siker! <br>Magány nem zavar, engem fölöttébb szeretetre neveltek, <br>El is indulok tán’, fiatalok, ti meg hambit egyetek… <br> <br>Rájöttem, nekem nem kell feltámadás, nem lenne jó, újra ólban lakni, <br>Mennem kell a nagypapám után, benne tudnák szerető társra találni… <br> <br>Vecsés, 2020. december 21. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás. <br>

…az élet színpadán… <br> <br>Zarándok lelkem, eredendően, velem együtt útra kélt, <br>Stikában, bőszen reménykedett, velem együtt jobbat remélt. <br>Lépteim a színpad deszkáján lépre csalták az éveket, <br>Jöttek is egymás után, így ők adták össze az életet. <br> <br>Eljátszom a színpadon, hogy szív romjain születtem, <br>Életem maga volt az én keserűvíz tengerem… <br>Fuldokoltam a vad vihar magas légnyomásában, <br>Mezítláb és boldogan sétáltam, lélek álmában. <br>Páncélozott szó sem védett soha, <br>Élet vad volt velem és mostoha… <br> <br>Sokszor gondoltam én, hogy majd tán' a következő hajnalon <br>Reménnyel ébredek, s áttörök a festett, díszlet falakon. <br>Az élet, öblös hangon, lekushadva csak hallgat, <br>Várnám, hogy vigasztaljon, de ő nem olyan alkat. <br> <br>A pokol kapuja nekem, velem szemben lévő súgólyuk, <br>Onnan ordítják, mit akarok én… szól, mint egy robbantólyuk… <br>Nem hallották meg kesernyés, édes esdésem, tomboltam, sírtam, <br>Pedig volt, hogy fejemre darabos, szürke, meleg hamut szórtam. <br>Ordítottam belül, de nem hatott a szavaim fürtös hada, <br>Mi kellene még, hogy messze hallatszana szavam csengő hangja? <br> <br>Az életkalitkát a létem, legott rám is zárta, gyorsan… <br>Én meg dalolgattam csak úgy magamnak, halkan, tán' boldogan… <br>Amikor megesett, nem volt gumicsizmám, maradtam a sárban, <br>Egyedül… térdig maradtam, nem múló, gallytörő szélviharban. <br> <br>Volt, hogy hidegben hallgattam, mit dobolt a didergő fák ága, <br>Lehet, hogy azért nem aludtam jól, mert jaj, hideg volt a párna? <br>Látomásomban tüzek gyúltak és láttam, hogy ül tort a halál, <br>Közben le-föl röpködött egy fekete madár! Ez volt, teszthalál… <br> <br>Angyalok, lehet, hogy közben pihentek, kószáló felhők szélén, <br>Füstokádó kéményű házaknak, közben meleg volt a mélyén. <br>Láttam azt is, hogy csillag-éket vett fel a meleg éjszaka, <br>Hold meg eljött otthonról, nem volt körülötte az udvara! <br> <br>Nap is elszundított, ebbe kényszerítette az életemet, <br>Az volt nekem sorsom, hogy folyton csak kóstoljam a végleteket. <br>Életem, oly’ derűs időt, halk, selymes fuvallatot nem hozott, <br>De volt vihar, és fejem fölé súlyos esőfelhőket rakott. <br> <br>De nagyon szeretném, ha még láthatnám azt a kis reménysugárt… <br>Ím, vágyálom marad… pedig árgus szemmel figyelem láthatárt. <br> <br>Reggelenként, ha ébredtem, kinéztem, vagy kimentem udvarra, <br>Csak hóvihar volt, esőfelhő, jég, így emlékszem pirkadatra. <br>Lehet, hogy kortyolgatnom kellett volna a reggeli harmatból? <br>Vagy még van jobb is! Átölelnem egy csokrot a napfény sugárból… <br> <br>Nem akarok látszani legrosszabbnak, a legjobbnak, vagy másnak, <br>Csak lenni akarok, csak úgy a világnak, és élni a mának. <br>Senki sem szólt előre, hogy fájni fog, vagy nem fog fájni, <br>Nekem még mennyi adatik meg? Lehet, nincs időm várni… <br> <br>Nem kell majd sírnotok értem, jó emberek… <br>Öröm lesz majd nektek, ha én már elmegyek… <br>Majd cinkosan kacsintanak a verebek… <br> <br>Vecsés, 2015. március 29. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként <br>