Már én is igen unom, hogy a számon. <br>Csak panasz szava tódul elő vádlón, <br>De egyedül vívom dicstelen harcom, <br>Közben szép lassan elvesztem az arcom. <br> <br>Hiába van hű, szamuráj szellemem, <br>Ha azt alkalmazni nincs segedelmem. <br>Pedig a hovatartozás nagy erő, <br>Amit csak én tudok és miért nem ő? <br> <br>Mint egy Ronin kóborlok a semmibe <br>És földerítem azt, minden részibe. <br>Nincs itt fa, bokor, épület és semmi, <br>Sőt körülnézek; nincsen is itt senki. <br> <br>A kardom még éles, a kezem még gyors, <br>De, hogy használjam fel? Nem igényli sors. <br>Gím koszolódik, övem szakadozott, <br>Bajuszom számba lóg, életem kopott. <br> <br>Magányos harcos? Nem viszem semmire, <br>Magányos harcost nem vesz be senki se. <br>Hiába az önbizalmam töretlen, <br>Ha a kilátásom matt és fénytelen. <br> <br>Mélyalázattal helyekre kopogok, <br>De eredmény semmi, amit megfogok. <br>Üres a kezem, kiürül a lelkem, <br>Kóborlok, nem lelem egyedül helyem. <br> <br>Kardom fenem, fényesítem, kirántom! <br>Belevágom semmibe... számat tátom, <br>Hogy milyen könnyen vágom szét a semmit, <br>Mely nagy eredmény, de nem látok senkit. <br> <br>Egyet azért látok, sötét felhő jő, <br>Mi több az előző tetejére nő. <br>A nagy semmibe jól beborul az ég, <br>Eltűnik, az mi nem volt; a fényesség. <br> <br>Fura &bdquo;kincs” a vak kilátástalanság, <br>Sokaknak ez az igazi szabadság. <br>Én nem ilyen vagyok, tovább keresek… <br>Tán’ semmibe… még sikeres lehetek? <br> <br>Budapest, 2000. augusztus 28. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként. <br>

Földre tüsszent bágyadt felhő,<br>Fejem védi az esernyő,<br>De a szél is prüszköl vele,<br>Nedves lett a hátam fele.<br>Loccsan a csepp, szerte fröccsen,<br>A kátyuból könnyen löttyen.<br><br>Égnek leve pancsol, kopog,<br>Csatornákból szinte csobog.<br>Bár esernyőm fejem védte,<br>Víz a gúnyám térdig érte.<br>Mire utam végig jártam<br>Esernyőmmel bőrig áztam.

Századokat átélt <br>Odvas fának kérge<br>Porladozva málik, <br>Falja idő férge.<br><br>Aszalt már a vidék, <br>Fojtja ember mérge,<br>Földanyánknak szennyes <br>Minden cseppben vére.<br><br>Csak sóhajtás fakad,<br>Feketéllik ármány,<br>Minden égtáj alatt<br>Tört remények árnyán.<br><br>A sok irány kétes,<br>Csak ne legyen véges...

Mint füst száll a lét.<br>Nincs már új nap csak a múlt-<br>Itt huny mind ki élt.<br>Por lesz a test, vár az ég?<br>Rög és hant fed, ez a vég...<br><br>Holt-park sok sírt rejt,<br>Nem szól, de a csend bút ont...<br>Bent kong, fáj a szív.<br><br>Nem szór hőt a Nap,<br>Már csak zord, hűlt holt árny leng<br>Mit nem lát a szem.<br>Rög és hant fed, ez a vég;<br>Ha test por lesz...vár az ég?<br><br>A perc itt már áll.<br>Hull rá a könny, fojt az űr...<br>Csak a hit gyújt fényt.

Fáradt, élettől barázdált homlokát,<br>Véste hosszú-hosszú éveken át<br>Munkához való kedve, becsülete;<br>Nehéz élete nem maradt elrejtve.<br><br>Minden könnycsepp, mely legördült rajta,<br>Néha olyan volt, mint a megáradt Rajna.<br>De ő csak éjjel, mikor senki sem látta,<br>Meggörnyedt izmos, erős, széles háta.<br><br>Egy könnycsepp áztatta lefelé arcát,<br>Feltöltötte az élet véste barázdát.<br>Ő hátrahagyta szegényes faházát,<br>Magányosan folytatta szélmalomharcát.<br><br>Amit nem tudott legyőzni soha,<br>Érezte, sorsa hiába mostoha.<br>Hiába tudta, legfőbb erénye:<br>Soha foltot nem látott becsülete.<br><br>És mégis, magát legyőzöttnek érzi,<br>Ezt az emléket hiába féltve meséli.<br>Türelme határát nemsoká eléri;<br>Miért lett a világ ilyen,? Sehogy sem érti.