Virágkertem közepén<br>elmerengve állok én,<br>melyiket is válasszam,<br>választékból bőven van.<br><br>Búzavirág, szarkaláb,<br>nemesített szép csodák,<br>mind magamhoz ölelném,<br>csodás földi teremtmény.<br><br>Simogatom egyenként<br>bársonyos kis levelét,<br>tenyeremhez tapadnak,<br>szeretetet elvárnak.<br><br>Szeretem is én őket,<br>levágni, óh, mily vétek,<br>ékesítsék kertemet,<br>vidítsák a lelkemet.<br><br>Gyönyörködöm bennetek,<br>kertben a ti helyetek,<br>szívem melengetitek,<br>óh, csodás ékességek.

Újra élek szívemben már nincs harag meg békéltem a világgal elfogadtam sorsomat.Szívemből a gyász ki költözött,újra ön magam vagyok tele reménnyel vágyakozással mit isten adhatott.Érzem újra a nap melegét testemen,érzem a szelőt fújni az arcomon,látom újra a színeket nem csak a feketét s fehéret.A remény a szívembe költözött újra élek végre megint önmagam vagyok.

Ásítva kelt fel a nap, némán, lábujjhegyen;<br>elkísérte a szél huzatos, kusza gondolata.<br>Levelek kacér tánca hömpölygött körbe-körbe<br>Csalódott Égi zápor. Az ősz bódult varázsa eltörött,<br>kiábrándult harsány színek váltakoztak benne.<br><br>Gyászba öltözött a tél, zord arca sápadt, elgyötört.<br>Az emlék köntöse fakó, megkopott, porral teli.<br>A felejtés duzzadó fellege nem oszlik már széjjel.<br>Múlik az idő - öregszik a sokat megélt, tiszta lélek.<br>Elfáradt az ember, ráncos tenyerében ott van a kor nyoma.<br><br>Szó, mi üres csendbe ér, rég nincs, csak a magány egyszínű árnya.<br>Gondolat, ami némán ott ragadt vén szíve lüktető peremén.<br>Könnyű dér, bársonyos, puha, könnyű szellő kíséri őt-e februáron.<br>Az elmúlás oly nehéz, karddal kivont angyal, ki ott várja rég,<br>óvó tekintete végigkíséri, lassan vállára hajtja fejét.<br><br>Végállomás a testeknek, lelkekből ácsolt gyönyörű híd a túlsó part felé.<br>Áradó könnyek tava, lüktető hulláma nem járja ziháló vad táncát már.<br>A csend feneketlen mélyén, a színnel teli világ végén<br>a teste megpihen, boldogan lebeg , már nem fél, nyugodt mosoly kíséri el.

Várj, ne menj el még, egy csókkal tartozol nekem.<br>Várj... ne menj, ne legyen itt vége, még nem lehet.<br>Ne törd össze a szívemet, ne kavard fel a lelkem.<br>Kellesz nekem, te hozzám tartozol, kedvesem.<br> A csókod elvesztettem, szívem most nagyon fáj.<br>Hibám mint dühös tenger hulláma most arcomba vág.<br>De higgy nekem, kellesz nekem, kell a vágy, és kell a szerelem.<br>Kell a csókod, lelkünk vad tánca, illatod magával ragadó bája.<br>Míg az álmos hajnalt nem váltja a hűvös, mély sötét, és<br>ringat minket nappal és éj, én szeretni foglak ,ne félj.

Tőlem egy évtizeddel korábban talált rád az élet,<br>hamarabb koptattad a tanterem vaskos, szilárd padsorait,<br>majd rád talált a szerelem, a szent házasság örök hűsége,<br>később a gyermekáldás, mennyei pillanat ölelt át téged. <br><br>Szürke hétköznapok tolakodva sorakoztak egymás mögött,<br>állandóság, a megszokás, mindennapok, szép ünnepek között,<br>álmod legyen mindig igaz, érd el, mit kell, mit a becses szíved diktál,<br>de ne változz, drága barátom, olyan légy, mint eme percben.<br><br>Lelked egyszerűen szép, tiszta szikrákat szór e földre,<br>bölcs gondolatok övezik derék, sokat látott léted.<br>Barátságod sokat jelent, nyugalom a nyugtalan világban,<br> vihartól zilált, örvénylő sivatag nyomában feneketlen oázis.