Anya ki tested benn neveltél óvtál engemet, anya ki mindig féltettél és fogtad két kezemet. Anya ki ha sírtam karodban ringattál, ó anya bárcsak elmondhatnám neked, köszönöm hogy életet adtál és szerettél engemet.

Április verőerein ömlik a tavasz<br>Tajtékot vernek a hőhullámok s porol a szél<br>Korai lenne ha siratnálak, de<br>keselyű arcú remény kapaszkodik gondjaim kocsijába<br>s fekete lovakat fog belé<br>s fekete kocsisokat ültet a bakra<br>s fekete asszonyokat hoz, akik követnek<br>És fekete sugárnyalábok hullnak a napból<br>a lábam elé a kövekre , hiába mondom, hogy szeretlek<br>Riad bennem a gyermek<br>Szűkölnék mint kutyák akiket vackaikból kivertek<br>s menekülnék<br>de csak ülök, s bámulom kezeimet<br>tehetetlen teérted feleselő emlékeim között<br>Anyám.<br><br>Bácsalmás, 1971

Nem ő volt a legszebb, nekem mindig ő marad,<br>sejtjeimbe élő kép, minden kedves szavad.<br>idő vasfoga hiába, nem lepheti rozsda.<br>néha csintalan voltam én, mára sok a borosta.<br>nem korholtál vagy szidtál soha soha.<br><br>Ott csüngtem karodon, mint szárítón a ruha,<br>erős volt két kezed, s mégis oly lágyan puha.<br>egy kézzel végezted tovább dolgod szüntelen<br>a bajokból sem kerültem ki mindig sértetlen,<br>hányszor megígértem,s leléptem kéretlen.<br><br>De nem múlt el nap ne jutottál volna eszembe,<br>ha valamit teszek vagy csinálok ott a fejembe,<br>intelmek amiket halkan magadnak suttogtál.<br>az év egy napján a csokortól elpirultál,<br>gyermekeid mondták szeretünk, amit mindig is tudtál!

Jéghideg, fagyos táncot lejt szívemben,<br>Fekete tűznek örök rabja lettem.<br>Napsugárban nékem többé hazám nincsen,<br>Fekete tűznek ajka kísért engem.<br><br>Böglyök szállnak álmoknak rothadó húsára,<br>Remények csontja lett kutyák vacsorája.<br>Bár egy zúzott lélek törne már förtelmes haragra,<br>De néma az, kinek szavát csak önmaga hallhatja.<br>Fáradtan hullik le egy száraz fa odvába,<br>Pár könnycseppet elmorzsol, most, még utoljára.<br>Távolból már hallatszik a keselyűk sikolya,<br>Lassacskán elhamvad fekete mosolya.<br><br>Lám együtt járjuk násztáncunk szívemben,<br>Fekete tűznek immáron hitvese én lettem.<br>Napsugárral nékem dolgom most már nincsen,<br>Hűvös földnek mélye lett az én bilincsem.

Reménytelen, esélytelen, lehetetlen,<br>Mikor egyedül vagyok ez elviselhetetlen,<br>Saját könyörtelen gondolataim előjönnek,<br>Rossz emlékek százai előtörnek.<br>Egy ember van, aki ezen segíthet,<br>Kinek személye kedvre deríthet,<br>De földi lénye számomra elérhetetlen,<br>Ezért vagyok magammal elégedetlen.<br>A gondolataim mindig feléje jár,<br>S álmaimban úgy szereplünk mint egy álompár.<br>Szeretném érezni puha ajkait magamon,<br>Ez minden vágyam nem tagadom.<br>Bárcsak tudhatnám milyen vele,<br>Érdekel minden egyes lélegzetvétele.<br>Vajon milyen lehet sétálni vele a parton?<br>Mikor a fejem a vállára hajtom,<br>Mikor csak a naplemente létezik rajtunk kívül.<br>De felébredek és a szívem kihűl.<br>Ez a pillanat olyan illúzióromboló,<br>Mikor rájössz hogy ez csak képzelet az lélekromboló.