Délibábos utcán eltűnődve megállok, <br>Ámulva figyelem, hogy itt is,ott is barátok.<br>Vállamra borulva megölelnek, köszönnek,<br>Icipici lelkünknek szavak nem szükségesek<br>Drága éltünk egymásért, s a barátságért szenteljük,<br>Napról napra barátságunk egyre szebbé neveljük.<br>A viharfelhők megjelentek pillanatok alatt,<br>Kegyetlen közeledésük semmi jót nem tartogat. <br><br>A vihar előfutára már hamarabb ideért,<br>Nagy záporban hullott a tavaszi jég.<br>Cudar hideg lett, s elkezdődött a harc,<br>Sompolyogva tört elő a nagy felhőhad.<br>Igyekeztek,győztek, s a délibáb szertefoszlott,<br>Keserves sötétség uralta a frontot.<br>Álltam... s feleszméltem, ez, ami volt, mind csak képzelet,<br>Teljesen egyedül,más barátok nélkül álltam ott veled.<br>Ó, csak most jöttem rá, ki az,aki szeret!<br>Lelkem mélyén én is mindig veled leszek!

Az igaz barát veled van,<br>Ha rontasz valamit ő ott marad,<br>Az igaz meghallgat,<br>Az igaz barát megnevetett,<br>Bármilyen rossz napod is lehet.<br><br>Az igaz barát a véleményét elmondja,<br>Lehet jó és rossz veled megosztja<br>Mindig kiáll melletted,<br>Ha senki se szeret ő ott van veled.<br>Aki nem azért a barátod mert adni tudsz<br>hanem azért hogy kapni tudj.<br>Aki nem bánt ha reggel kócos hajjal kelsz,<br>hanem ő is össze kócolja a haját,<br>És nem ő nevet rajtad ha nem ti egymással.<br><br>akinek a titkaidat elmondhatod,<br>Mert nincs előtte szégyellni valód,<br>Aki nem árul el,<br>Bármennyire is össze vesztek,<br>ő akkor is ott van melletted,<br>ha nem akarod hogy ott legyen veled.<br>(saját)

Anya ki tested benn neveltél óvtál engemet, anya ki mindig féltettél és fogtad két kezemet. Anya ki ha sírtam karodban ringattál, ó anya bárcsak elmondhatnám neked, köszönöm hogy életet adtál és szerettél engemet.

Április verőerein ömlik a tavasz<br>Tajtékot vernek a hőhullámok s porol a szél<br>Korai lenne ha siratnálak, de<br>keselyű arcú remény kapaszkodik gondjaim kocsijába<br>s fekete lovakat fog belé<br>s fekete kocsisokat ültet a bakra<br>s fekete asszonyokat hoz, akik követnek<br>És fekete sugárnyalábok hullnak a napból<br>a lábam elé a kövekre , hiába mondom, hogy szeretlek<br>Riad bennem a gyermek<br>Szűkölnék mint kutyák akiket vackaikból kivertek<br>s menekülnék<br>de csak ülök, s bámulom kezeimet<br>tehetetlen teérted feleselő emlékeim között<br>Anyám.<br><br>Bácsalmás, 1971

Nem ő volt a legszebb, nekem mindig ő marad,<br>sejtjeimbe élő kép, minden kedves szavad.<br>idő vasfoga hiába, nem lepheti rozsda.<br>néha csintalan voltam én, mára sok a borosta.<br>nem korholtál vagy szidtál soha soha.<br><br>Ott csüngtem karodon, mint szárítón a ruha,<br>erős volt két kezed, s mégis oly lágyan puha.<br>egy kézzel végezted tovább dolgod szüntelen<br>a bajokból sem kerültem ki mindig sértetlen,<br>hányszor megígértem,s leléptem kéretlen.<br><br>De nem múlt el nap ne jutottál volna eszembe,<br>ha valamit teszek vagy csinálok ott a fejembe,<br>intelmek amiket halkan magadnak suttogtál.<br>az év egy napján a csokortól elpirultál,<br>gyermekeid mondták szeretünk, amit mindig is tudtál!