Jéghideg, fagyos táncot lejt szívemben,<br>Fekete tűznek örök rabja lettem.<br>Napsugárban nékem többé hazám nincsen,<br>Fekete tűznek ajka kísért engem.<br><br>Böglyök szállnak álmoknak rothadó húsára,<br>Remények csontja lett kutyák vacsorája.<br>Bár egy zúzott lélek törne már förtelmes haragra,<br>De néma az, kinek szavát csak önmaga hallhatja.<br>Fáradtan hullik le egy száraz fa odvába,<br>Pár könnycseppet elmorzsol, most, még utoljára.<br>Távolból már hallatszik a keselyűk sikolya,<br>Lassacskán elhamvad fekete mosolya.<br><br>Lám együtt járjuk násztáncunk szívemben,<br>Fekete tűznek immáron hitvese én lettem.<br>Napsugárral nékem dolgom most már nincsen,<br>Hűvös földnek mélye lett az én bilincsem.

Reménytelen, esélytelen, lehetetlen,<br>Mikor egyedül vagyok ez elviselhetetlen,<br>Saját könyörtelen gondolataim előjönnek,<br>Rossz emlékek százai előtörnek.<br>Egy ember van, aki ezen segíthet,<br>Kinek személye kedvre deríthet,<br>De földi lénye számomra elérhetetlen,<br>Ezért vagyok magammal elégedetlen.<br>A gondolataim mindig feléje jár,<br>S álmaimban úgy szereplünk mint egy álompár.<br>Szeretném érezni puha ajkait magamon,<br>Ez minden vágyam nem tagadom.<br>Bárcsak tudhatnám milyen vele,<br>Érdekel minden egyes lélegzetvétele.<br>Vajon milyen lehet sétálni vele a parton?<br>Mikor a fejem a vállára hajtom,<br>Mikor csak a naplemente létezik rajtunk kívül.<br>De felébredek és a szívem kihűl.<br>Ez a pillanat olyan illúzióromboló,<br>Mikor rájössz hogy ez csak képzelet az lélekromboló.

Virágkertem közepén<br>elmerengve állok én,<br>melyiket is válasszam,<br>választékból bőven van.<br><br>Búzavirág, szarkaláb,<br>nemesített szép csodák,<br>mind magamhoz ölelném,<br>csodás földi teremtmény.<br><br>Simogatom egyenként<br>bársonyos kis levelét,<br>tenyeremhez tapadnak,<br>szeretetet elvárnak.<br><br>Szeretem is én őket,<br>levágni, óh, mily vétek,<br>ékesítsék kertemet,<br>vidítsák a lelkemet.<br><br>Gyönyörködöm bennetek,<br>kertben a ti helyetek,<br>szívem melengetitek,<br>óh, csodás ékességek.

Újra élek szívemben már nincs harag meg békéltem a világgal elfogadtam sorsomat.Szívemből a gyász ki költözött,újra ön magam vagyok tele reménnyel vágyakozással mit isten adhatott.Érzem újra a nap melegét testemen,érzem a szelőt fújni az arcomon,látom újra a színeket nem csak a feketét s fehéret.A remény a szívembe költözött újra élek végre megint önmagam vagyok.

Ásítva kelt fel a nap, némán, lábujjhegyen;<br>elkísérte a szél huzatos, kusza gondolata.<br>Levelek kacér tánca hömpölygött körbe-körbe<br>Csalódott Égi zápor. Az ősz bódult varázsa eltörött,<br>kiábrándult harsány színek váltakoztak benne.<br><br>Gyászba öltözött a tél, zord arca sápadt, elgyötört.<br>Az emlék köntöse fakó, megkopott, porral teli.<br>A felejtés duzzadó fellege nem oszlik már széjjel.<br>Múlik az idő - öregszik a sokat megélt, tiszta lélek.<br>Elfáradt az ember, ráncos tenyerében ott van a kor nyoma.<br><br>Szó, mi üres csendbe ér, rég nincs, csak a magány egyszínű árnya.<br>Gondolat, ami némán ott ragadt vén szíve lüktető peremén.<br>Könnyű dér, bársonyos, puha, könnyű szellő kíséri őt-e februáron.<br>Az elmúlás oly nehéz, karddal kivont angyal, ki ott várja rég,<br>óvó tekintete végigkíséri, lassan vállára hajtja fejét.<br><br>Végállomás a testeknek, lelkekből ácsolt gyönyörű híd a túlsó part felé.<br>Áradó könnyek tava, lüktető hulláma nem járja ziháló vad táncát már.<br>A csend feneketlen mélyén, a színnel teli világ végén<br>a teste megpihen, boldogan lebeg , már nem fél, nyugodt mosoly kíséri el.