Szeretnéd-e tudni, mi lehetett volna<br>Ha mindketten hátat fordítunk a múltnak?<br>Akarod-e tudni, mik lehettünk volna<br>Ha hangot adunk a szívből jövő szónak?<br>Kíváncsi vagy-e, ki lenne melletted<br>Ha tudnák titkaid mik betöltik életed?<br>Érdekel-e, hogy érdekelsz-e még?<br>Vesztegetnéd időd így, hogy csak egyszer élsz<br>Rám, kinek ez az egy élet is kevés <br>Veled, hiszen mikor megfogtad a kezem,<br>Az örökkévalóságot akartam szüntelen.<br>Szeretnéd-e tudni, mi lehetett volna<br>Ha mindketten csak bólintunk a jóra?<br>Akarod-e tudni, mik lehettünk volna<br>Ha végül igennel feleltünk volna?<br>Kíváncsi vagy-e, hogy ott lennék-e még<br>Ha büszkeséged félretéve a helyes útra lépsz?<br>Szavaid, mint apró tőrök szúrták át szívemet,<br>Tetteid, mint futótűz égették fel életem.<br>Megtörve, egyedül, de mégis itt állok,<br>Egy világban, hol remény reményt öl,<br>Reménykedve csak rád várok.

Drágám<br>egyetlen menedékem<br>még-csak csillag sem sejlik<br>az égen<br>ebben az éjben<br>nincs semmi biztatás<br>semmi álom<br>úgy van hogy minden<br>összejött !<br>szoríts magadhoz<br>hogy ne fájjon !<br><br>Drágám<br>egyetlen menedékem<br>ebben a lázas,<br>didergő éjben<br>nincs semmi játék<br>megnyílna a föld<br>hogyha járnék<br>nincs semmi vágy és<br>semmi szégyen<br>nincs hatalom,<br>aki védjen<br><br>Drágám<br>Egyetlen menedékem<br>Ebben a csillagtalan<br>didergő éjben félek<br>szoríts magadhoz<br>hogy ne féljek !

Télikertben<br>mellettem kiterített vadkan bőre<br>karma matt tompa már nem éles <br>levedlett szőrcsomók szanaszéjjel<br>testéből elillant a kilőtt lélek <br>így múlik el a világ dicsősége<br>itt fekszik szánalmasan <br>kiterítve száraz bőrrel szelíden<br>tovább már dúvadként sem vadul<br>kiszolgáltatott prédává lapult <br>fekszik haszontalan porfogóként <br>nyiroktalanul<br><br>de kint a hajnali nyirok az úr<br>pókhálókon gyöngysort mintáz<br>faágakra aggat árnyakat színeket <br>szemfényvesztő nyár végi intarziát<br><br>rejtve van a lopakodó <br>ősz a haragos zöldben<br>tölgyfák vigyázzák a határt félkörben<br>ásító szájként nyílik a búzavirágszirom <br>s mindent ural a nyirok a nyirok a nyirok <br> <br>levélálca mögé bújt madarak hangszála <br>kettémetszve torkukban megalvadt az ének <br>kerítésoszlopon kereszt <br>és csurgatott vér festéke <br>előtte kőtojás benne kőmagzat szorong<br>csőrével héjat nem repeszt<br>abortált bezápult élete <br><br>a fának támasztott fakó székben<br>nedves nyitott Ikerkönyv rajta bagoly <br>helyett mintha maga az ördög volna<br>fekete kóbor macska ül <br>alig mozog benne <br>a teremtőtől kölcsönzött lélek <br>fázik vedlik csapzott éhes<br>szőrén az erdő nyála csillog<br>hidegen a nyirok a nyirok a nyirok<br><br>és mint fúvócsőből <br>kilőtt mérgezett nyílvessző<br>átfut rajtam egy végzetes gondolat<br>mi lesz ha nem jön el értem a holnap<br>ha a halál az életből kilakoltat<br>s a kuvik torkában megalvadt ének <br>felenged és kioldódik bennem a méreg<br>nyálkás hűvös nyirok vesz majd körbe<br>s mint kőmagzatot kőtojása őriz <br>feltámadásig feltörhetetlen börtönében <br>a küszöbön az ördög <br>kóbor macskája lesz a porkoláb <br>csörgeti majd kulcscsomóját<br>börtönfolyosómon cellámtól cellámig<br>dorombolva botorkál púposan sántán <br>mímelve kenyéradógazdáját a sátánt <br>a keresztre vér festéke fröccsen majd<br>a zaj elmenekül csöndben is csönd lesz <br>csak a porlepedő ropog majd alattam<br>finom por lesz rajtam majdan a paplan<br>s miután kiürül belőlem a nyirok<br>olyan leszek mint ez a vadkan<br>fekszem haszontalan porfogóként<br>pókhálóktól körülvéve nyiroktalanul<br>kiterített száraz bőrrel<br>mint akit nem a halál<br>mint akit az élet ölt meg

Az éjszakák kivéreztetett sziluettjei közt,<br>a mímelt időtlenség szép ívű szerveivel, <br>varázsló szád kenyér-meleg leheletében, <br>csókszobor, orális bálvány áll keményen.<br>Kék sodrású erek vérétől felajzott húsom<br>szemérmetlen szemlét tart, örökmozgón,<br>hol feszesen áll, hol torzón rózsállik feje. <br>Nyelved foncsortalan tükre előtt ki-kihajt<br> e<br>sikolyrengetegben rejtjelezett táj, megint <br>mély bíbort érzek, ölelt gyönyörök kitárt<br>testét-húsát, minden igazi szerelem örök<br>telhetetlenségét holtponttól holtpontig.<br> <br>A padlóra szédített ruhák hanyag hatalmában<br>egymásba átköltözött mozdulatainkkal jelzett<br>határ s haza: a testtől-testig érő mezítelenség;<br>színpadán az elvárt ?szeretlek? szavak lábaid <br>elé hullanak, úgy, ahogyan kérted, ahogyan te <br>akartad, behunyt szemmel, hogy hassanak rád; <br>mint férgek befúrják magukat forró húsodba,<br>bőröd alá, miközben átlényegülünk, akár a táj.<br> A <br>mindent átértelmező amorf-éjszakát a gyilkos. <br>hajnal felhasítja, sebzett égből folyik a bíbor.<br>Izzadt testünkön fennakadt csillagokat felfalja<br>az éhes fény. Várhatóan, de mégis hirtelenül <br>átfut gyúlékony zsigereinken a múlékony kéj;<br>képlékeny tükörlabirintusában pucéran-pőrén,<br>egymás testéből kiszakítjuk, kitépjük már-már<br>hihető egyszemélyes ikerségünk tükörképéből<br>szívek, szívmaskarák álarcát-bűbáját, minden <br> szerelem örök tehetetlenségét,<br> holtponttól holtpontig.

Ringat a magány,<br>Még felébred a szél,<br>S a szárnyak a bőröm alatt,<br>Egy hajnalban majd újra él.<br><br>S látod anya?<br>Mozdulnak a levelek a földön,<br>Már ébredezik, érzem könnyeit ,<br>Pillanat, elönt lassan, hagyom hogy üvöltsön.<br><br>S akkor majd betakar egy gyász,<br>A levelek pörögni fognak a levegőben,<br>Néhány kép marad meg itt,<br>Néhány emlék belőlem.<br><br>S ha kéred a könnyeket az égtől,<br>Hogy engem sirass felébredve az éjből,<br>Én nem fogom engedi, anya, nem tehetem,<br>Lelkem forró szavait, tengernek eresztettem. <br><br>Hogy egyszer kezedet mossák a cseppek,<br>Hogy arcodat érintsék, nyugalma legyek a sebnek,<br>Érezni fogod újra a pirkadó hajnal melegét,<br>S szürke felhők takarja alatt, lelkem szerteáradó erejét.<br><br>Megült a szél az öledben,<br>Újra gyermeknek érzem magam,<br>Miért sírsz, édesanyám?<br>Nem szólt szél, nem érintett meg a szavam.<br><br>Ne ejts könnyeket, ne itasd a földet,<br>Mert jönni fog szél, s el kell majd menned,<br>Én pedig szárnyakat nyitok majd,<br>Búcsút mondok, s utam veszem az égnek.<br><br>Üressé fog válni az udvar,<br>A szobámban pedig por fog fulladni,<br>Lesz szó mi levegőben, mosolyogva ébren<br>Gyermek lelkemmel itt fog maradni.