Hajad mint a sötét éj, melyen megcsillan a késő esti városi fény. Szemed mi vágyakozva tűzben ég, csak azt súgja jöjj, légy enyém! Ajkad mely forrón, s gondoskodva csókol. Kezeid, melyekkel szeretőn magadhoz húzol. Lábaid, melyekkel hozzám sietsz, tudatják velem mennyire szeretsz! Te vagy nekem a levegő, mi nélkük élet nem elképzelhető! Te vagy nekem a napsugár, mi megvilágítja az élet boldog oldalát! Immár te jelentesz nekem mindent, s ha te nem vagy, nincs miért tovább élnem!

Olyannak fogadlak el<br>amilyen vagy<br>de nem törődhetek bele <br>ha nem akarsz <br><br>várok rád<br>amíg emberként várhatok<br>akkor is ha már<br>nem leszel<br><br>akkor is ha <br>én is <br>már a csillagok között<br>leszek <br><br>akkor is ha <br>már meghalunk <br>akár holnap<br>az őszbehajló hűvös<br>hajnalon<br><br>olyannak<br>fogadlak el amilyen vagy<br>ha ábrándos <br>szép szemed rámragyog<br>szitakötők<br>repülnek felém <br>tekinteteden <br><br>kékek, barnák, búsak,bíborak<br>mint Adynál<br>Szentmihály útján az ősz<br>s a hulló falevelek

A szabadság az <br>ha az lehetsz aki vagy <br>a szabadság egy kézfogás<br>egy sóhaj <br>amikor szabadon szívja<br>a levegőt a szád<br>nem fuldokolva, <br>a szabadság az <br>amikor meg tudod <br>venni amit megvenni akarsz<br>a boltban <br>amikor ebéded ebéd és nem <br>zsiros deszka<br>az rendben van <br>hogy nincs egyenlőség<br>mert nem is lehet<br>s bár mint illlúzió fájdíthatja<br>a testvériség<br>a szívedet<br>de a szabadság az<br>ha mindenkinek jut<br>egy darab rendes kenyér<br>ha nem éhezik se felnőtt<br>sem gyerek <br>a szabadság az ahogy a <br>a fecskék repülnek<br>minden égtáj felé<br>feletted<br>ha nemcsak magadért <br>éled az életed<br>a szabadság <br>ha nem bénít fortélyos <br>félelem<br>ha nem neked írják elő <br>hatalmasok hogy<br>miről szónokoljanak<br>a szónokok <br>s ha munka után <br>kitárja ablakát minden<br>munkával teli gyár <br>mert van értelmes munka <br>ami munkásra vár <br>a szabadság az ha <br>mosolyogsz délután<br>ha átjár fényével a napsugár <br>és jókedvűek a házfalak <br>ahogy haladsz<br>s örvendeznek hogy nem kell<br>félned semmiért mert <br>hatalom s így a szabadság <br>te vagy<br>a szabadság így a tiéd<br>ezért szabad vagy<br>és biztatnak, amíg hazaérsz

Augusztusi éjszakák<br>messzi hulló csillagok<br>lobogjatok maradjatok még <br>amíg lehet hiába<br>hogy elmúlt a nyár<br>s nem vágyja már senki<br>a tüzeket<br>a mélységek is hiába<br>énekelnek<br>s hiába kérkednek<br>az illatok<br>a fákon fürtökben<br>leng a fény<br>alattuk feléd hiába<br>ballagok<br>mert hiába volt a pillanat<br>nem maradt velem csak<br>emléke verdes még<br>kitakart szívemen<br>nélküled forgok az idő<br>pörgettyűiben<br>míg fölöttünk<br>változnak az évszakok<br>egyszer majd a végtelenben<br>én is elveszek<br>se neked sem másnak<br>többé nem leszek <br>mint az idei nyár<br>mint a messzi hulló<br>csillagok

Feketébe vadult felhők<br>villámok közt patakzottak,<br>sújtva téged, az esengőt,<br>mennydörögve robajlottak.<br><br>Viharában a magas ég<br>földed dúlva mind elverte,<br>nem maradt más, csak gyertyafény,<br>s elárvulva néztél szerte.<br><br>Vaksötétség árnyékának<br>mélységes mély örvényében,<br>erdőségek illatában,<br>könnycsatornák kéktükrében.<br><br>Ősi honban hontalanul,<br>számkivetve, ingoványban,<br>álmodozva álmatlanul<br>lidércfényes szivárványban.<br><br>Mocsár húzta törött lelked,<br>s véres alkony mi nyűgözött,<br>dúlt, míg nem jött az éj leple,<br>s te maradtál mint üldözött.<br><br>Szívedben az otthon léte<br>hegyvidékek, völgyek zöldjén,<br>folyók, tavak ezüstjében,<br>porban, sárban Erdély földjén!<br><br>Hol hőseid nagy múltjában,<br>sugallat száll öröködből,<br>s jégvirágos halmazában<br>rád lehel a sűrű ködből.<br><br>S hogyha dereng majd a hajnal,<br>mi réges-rég nem gyöngyözött,<br>cseppen még a dermedt harmat,<br>a zúzmarás fenyők között.<br><br>2015.(Magyar ősi nyolcas versforma)